Gábor a hajába túrt; a gondosan hátrasimított tincsek hosszú évek óta először zilálódtak össze az ujjai alatt.
— Olyan fizetést adok magának, amilyet máshol tíz év alatt sem szedne össze — mondta fojtott indulattal. — Azért, hogy vigyázzon rájuk. Hogy tanítsa őket. Hogy rendet, fegyelmet, viselkedést kapjanak. Nem azért, hogy porondot rendezzen a nappalim közepén.
Körbemutatott a feldúlt szobán.
— Nézze meg magát. Siralmas látvány. Mit szólnának mások, ha most lépnének be ide? Mit mondana Eszter, ha látná, hogy az asszony, akire a gyerekeinket bíztuk, élő ugrálóvárnak áll be nekik?
A halott feleség nevével úgy sújtott le, mintha előre kiszámított ütés lett volna. Lilla a szájába harapott, a szeme megtelt fénnyel, mégsem engedte le a fejét. Nem veszíthette el ezt az állást. Az édesanyja kezelései, a kórházi számlák, minden ettől függött.
Ekkor Martin odacsúszott hozzá a földön, belemarkolt a sötétkék szoknyájába, és zokogva a térdéhez bújt.
Lillában valami ösztönös, makacs erő mozdult meg.
— Uram — szólalt meg, és a hangjából eltűnt a könyörgés; halk lett, de kemény, mint az anyák türelme a bajban. — Nevették. Nem csak zajongtak, hanem nevettek. Hónapok óta először. Maga ezt nem hallhatta, mert sosincs itthon, amikor történik — de boldogok voltak.
— A felajzottság nem boldogság, Lilla — vágta rá Gábor. — A rendetlenség nem öröm. Maga a szeretetet összekeveri azzal, hogy mindent szabad. Egy ostoba mutatvány kedvéért kockáztatta a biztonságukat. Ez felelőtlenség.
Leguggolt, és erővel lefejtette Martin apró ujjait Lilla szoknyájáról. A kisfiú tiltakozva rúgkapált, öklöcskéivel Gábor Tom Ford zakóját püfölte, miközben kétségbeesetten nyújtózott a sárga kesztyűs nő felé.
Gábort hirtelen, váratlanul hasított át a féltékenység.
— Tűnjön el innen — sziszegte, majd felkapta Martint. — Menjen a szobájába. Szedje össze a holmiját, és várjon, amíg eldöntöm, mi legyen magával. És vegye le azokat a nevetséges kesztyűket. Ez itt egy tisztességes ház, nem vándorcirkusz.
Lilla lassan talpra állt. Lehúzta a gumikesztyűket; alóluk előbukkantak durva, munkától kirepedezett kezei. Még egyszer a fiúkra pillantott. Márk könnyáztatta arccal bámulta őt a kanapéról, Martin pedig tovább sírt az apja karjában.
— Csak azt szerettem volna, hogy ne rettegjenek attól, ha elesnek — mondta alig hallhatóan.
— Amit ma elveszítettek, az nem a félelem volt, hanem a tisztelet — felelte Gábor hidegen, és hátat fordított neki. — Menjen.
Lilla a személyzeti kijárat felé indult. Minden lépése úgy nehezedett rá, mintha vereséget cipelne. A háta mögött az ikrek sírása egyre hangosabb lett; már nyoma sem volt benne a játékos örömnek, csak nyers, követelőző fájdalom maradt.
Gábor ott maradt a makulátlan nappali közepén, két kisfiúval, akik nem hozzá akartak menekülni, és egy győzelemmel, amely keserű hamuként ült meg a szájában.