Valami ösztönös erő mégis előrelökte. Megindult a folyosón, olasz mokaszinja alig hallhatóan simult végig a diófa padlódeszkákon, miközben követte azt az örömöt, amely a saját házában most szinte idegen hangnak tűnt.
Amikor elért a nappali bejáratához, a látvány úgy érte, mintha lázálomba lépett volna.
A helyiség, amely máskor katonás rendben állt — hűvös szürke árnyalatokkal, Eames-székekkel, egyetlen Calder-mobillal a tér közepén — most hirtelen összeütött játszótérré züllött. Ennek a káosznak a kellős közepén pedig Lilla feküdt.
Nem mesekönyvet tartott a kezében. Nem cumisüveget készített elő. Hanyatt terült el a krémszínű gyapjúszőnyegen, karjait szélesen kitárva, rajta a keményre vasalt, sötétkék dadusruhával, amelyhez Katalin „a tisztességes megjelenés miatt” olyan makacsul ragaszkodott. Csakhogy Lilla kezeit rikító sárga gumikesztyű borította — pontosan az a fajta, amelyet az ember vécétakarításhoz vagy zsíros lábasok sikálásához vesz fel.
— Feljebb, feljebb, vitéz lovagjaim! — kiáltotta nevetve, olyan széles mosollyal, mintha már az arcizmai is fájnának tőle.
Gábor szája önkéntelenül elnyílt.
A fiúk — az ő fiai, az örökösei, apró farmer kantáros nadrágban és fehér pólóban — Lillán álltak. Nem képletesen. Márk a nő mellkasán próbált egyensúlyozni, kis cipőtalpai éppen az egyenruhába hímzett jelvényen tapostak. Martin Lilla hasán ingadozott, mégis talpon maradt; gömbölyű ujjacskáival a nő vállába kapaszkodott, hogy el ne dőljön.
Martin. Az a Martin, akire két külön szakorvos is kimondta, hogy súlyos alsó végtagi hipotóniával küzd. Az a kisfiú, aki Gábor jelenlétében még mindig mereven, szinte katonásan húzta magát előre a padlón. Most pedig állt. És kacagott. Nedves, széles mosolya közben kilátszott rózsaszín ínye.
Lilla óvatosan tartotta a bokájukat azokkal a nevetséges sárga kesztyűkkel, közben megfeszítette a lábait, hogy biztos támaszt adjon nekik.
— Kapaszkodni! Érkezik az északi szélroham! — jelentette be, majd lassan, kimérten jobbra-balra ringatta őket, mintha apró földrengést idézne elő.
A padlótól a mennyezetig futó ablakokon át beáradt a napfény, és a felbolydult szoba levegőjében táncolni kezdtek a porszemek. Egy kívülálló talán csak ösztönös, tiszta szeretetet látott volna ebben az egészben. Gábor azonban a gyász, a fegyelem és a társadalmi rang rögeszmés szűrőjén át nézte a jelenetet, és számára mindez nem meghittségnek, hanem lázadásnak látszott.
Kórokozók azon a kesztyűn. Felesleges veszély ilyen magasságban. Megalázó bánásmód a makulátlan padlóval. Egy alkalmazott, aki mutatványszámmá alacsonyítja a gyerekeit.
A vére dübörögni kezdett a fülében. A higgadt, számító kockázatitőkés eltűnt belőle; a helyén csak egy halálra rémült, mélyen sértett apa maradt.
— Mi a fene… — suttogta rekedten.
Lilla eközben repülőgépmotor búgását utánozta, az ikrek pedig újra felvisítottak a nevetéstől, mit sem érzékelve a küszöbön álló, mozdulatlan árnyékból.