Gábor Balázs még az előző éjszaka maga kente be olajjal a főbejárat zárszerkezetét. Nem maradt benne sem nyikkanás, sem árulkodó rezdülés. Az Eger északi, módosabb környékén álló házra az a csalóka, feszült csend borult, amely néha éppen a nagy fordulatok előtt ül rá a falakra. Gábor lassan, szándékosan óvatos mozdulattal nyomta le a rézkilincset; fekete bőrkesztyűje alig hallhatóan sercent, másik kezében pedig ott lógott az aktatáska — nem munkaeszközként, inkább kellékként a megrendezett jelenethez.
Papíron ekkorra már távol kellett volna lennie: hivatalos programja szerint Miskolc felé tartott egy fintech-konferenciára. Papíron a régi polgárház nélküle maradt, az új dadus pedig elég szabadságot kapott ahhoz, hogy kiderüljön, milyen is valójában, amikor senki sem figyeli.
Gábor számára a bizonytalanság mindig elviselhetetlen volt. Amióta két esztendeje elveszítette Esztert, az élete színek szerint rendezett naptárbejegyzésekre, titoktartási megállapodásokra és erővel fenntartott hallgatásra szűkült. Tizennégy hónap alatt négy dadust küldött el. Az egyik állandóan elkésett. A másik etetés közben a TikTokot pörgette. A harmadik nevetése olyan élesen verte vissza a hangot a még mindig gyásztól terhes szobákban, hogy Gábor képtelen volt elviselni. A negyedik pedig egyszerűen megbukott azon a nehezen megfogható „érzéspróbán”, amelyet Katalin, a ház régi, mindent látó vezetőnője szokott kiosztani.
Csakhogy az új lány — Kiss Lilla — nem illett a korábbiak sorába. Huszonhat éves volt, kevés hivatalos papírral, annál több józan, utcán edzett ösztönnel; nem kifinomultnak tűnt, inkább elevennek és nehezen beskatulyázhatónak. Katalin aznap reggel egészen közel hajolt Gáborhoz, és olyan halkan beszélt, mintha a falaknak sem akarná átadni a szavait.
— Uram, amikor ön nincs itthon, különös dolgok történnek. A fiúk nem sírnak. Márpedig a kicsik sírni szoktak. Ha nem teszik, annak oka van. Vagy valamit kaptak… vagy annyira félnek, hogy hangjuk sincs.
A mondatok forró bélyegként martak Gábor mellkasába, miközben résnyire nyitotta az ajtót. Egy özvegy apa félelme veszélyes anyag: pillanatok alatt haraggá gyullad, még mielőtt a tények egyáltalán megérkeznének.
Az aktatáskát hangtalanul a földre engedte, aztán mozdulatlanná dermedt, és hallgatózni kezdett. Sírást várt. Üvöltő tévét. Lillát, amint a kanapén elnyúlva alszik. Ehelyett olyan hang ütötte meg a fülét, amelytől egy pillanatra mintha kihagyott volna a szíve.
Nevetés volt. Mélyről feltörő, hasat fájdító kacagás — az a ritka, tiszta fajta, amely egyszerre könnyít és sajogtat. Ugyanezt a hangot utoljára Eszter utolsó karácsonyán hallotta ebben a házban.
Márk és Martin nevettek. Az egyéves ikerfiai.
A kíváncsiság és a rémület egyszerre csapott össze benne.