— Nem vagyok köteles engedélyt kérni tőled, ha a saját bátyámat szeretném vendégül látni!
— Csakhogy nem te hívtad őket — felelte Lilla nyugodtan. — Ők jelentették be, hogy jönnek. Te pedig egyetlen pillanatra sem álltál meg megkérdezni, nekem belefér-e. Egyszerűen közölted velem, mi lesz, aztán kiosztottad a feladatot: főzzek.
— Mert a feleségem vagy! — Gábor hangja élesebbé vált. — És semmi különös nincs abban, ha egy asszony ételt készít a vendégeknek!
— Akkor nincs benne semmi különös, ha ezt ő maga is akarja — mondta Lilla halkan, mégis keményen. — De egészen más, amikor parancsként hangzik el. Gábor, én nem cseléd vagyok ebben a lakásban.
— Senki nem néz téged cselédnek!
— Valóban? — Lilla szája szélén fanyar mosoly jelent meg. — Akkor mondd meg, miért nem fordult elő soha, hogy azt mondtad volna: csináljuk meg együtt? Miért nem merült fel benned egyszer sem, hogy neked is részed lehetne a készülődésben? Miért az volt magától értetődő, hogy „Lilla majd elintézi”?
— Mert te ügyesebb vagy a konyhában! Mert te vagy itthon! Mert így ésszerű, az ég szerelmére!
— Ésszerű — ismételte Lilla lassan, bólintva. — Tehát ésszerű, hogy én dobjam félre a munkámat? Hogy az én napom menjen rá? Hogy én tartsam szóval a gyerekeket is, amíg ti kényelmesen söröztök?
— Lilla, ezt már nagyon felfújod…
— Nem — rázta meg a fejét. — Nem fújom fel. Csak most először kimondtam, hogy nem. És ezt te egyszerűen nem tudod elviselni.
— Azt nem tudom elviselni, hogy megszégyenítettél a családom előtt!
— Én pedig azt nem tudom tovább elviselni, hogy évek óta apránként megalázol azzal, ahogy velem beszélsz és ahogy kezelsz — mondta Lilla, majd átment a nappaliba, és leült a kanapéra. — Tudod, Gábor… lehet, hogy tényleg ideje lenne beszélnünk. Nem veszekedni. Beszélni. Komolyan.
— Mégis miről?
— Arról, hogyan élünk egymás mellett. Arról, ki mit vár ettől a házasságtól. — Fáradt tekintettel nézett rá. — Mert nekem egyre inkább az az érzésem, mintha nem ugyanabban az életben lennénk.
— Te vagy az, aki valami külön világban él — vágta rá Gábor, és leült vele szemben. — Egy rendes családban a feleség nem hagyja faképnél a vendégeket, és nem rohan el a barátnőjéhez!
— Egy rendes családban a férj sem osztogat utasításokat — válaszolta Lilla. — Hanem figyelembe veszi a felesége idejét, fáradtságát és azt is, mit szeretne.
— Te viszont az én családomat nem veszed figyelembe. Ha ez így áll… — Gábor elakadt, majd néhány másodperc múlva folytatta: — …akkor talán azon is el kellene gondolkodnunk, van-e értelme tovább együtt maradni.
Lilla hosszú ideig nem szólt semmit. A csend szinte rájuk nehezedett. Végül lassan bólintott.
— Lehet, hogy igazad van.
— Ezt most komolyan mondod? — Gábor arcán őszinte döbbenet suhant át. Láthatóan nem erre számított.
— Te komolyan mondtad? — kérdezte Lilla, és nem kerülte el a tekintetét. — Mert ha neked a feleség azt jelenti, hogy valaki az első szóra főzni kezd, kiszolgálja a rokonaidat, és még nemet sem mondhat… akkor igen, Gábor. Akkor talán a válás gondolata nem is annyira képtelen.
— Lilla…
— Nem vagyok háziszolga — állt fel a kanapéról. — És nem is leszek az. Társ akarok lenni melletted. Olyan ember, akit megkérdezel, nem pedig olyan, akit kész helyzet elé állítasz. Azt szeretném, ha az én időmnek és munkámnak ugyanakkora súlya lenne a szemedben, mint a sajátodénak.
— Én igenis becsülöm, amit csinálsz!
— Tényleg? Akkor tegnap miért mondtad azt, hogy „én dolgozom, te meg úgyis otthon vagy”? Mintha az, hogy távmunkában dolgozom, nem számítana valódi munkának. Mintha egész nap csak arra várnék, mikor adsz valami feladatot. Mikor kell főznöm. Mikor kell alkalmazkodnom.
Gábor nem felelt. Nem azért, mert nem lett volna mit mondania, hanem mert hirtelen kellemetlenül világossá vált számára: pontosan így gondolkodott. Ha Lilla otthon van, akkor biztosan ráér. Az ő ideje rugalmasabb, kevésbé fontos, könnyebben félretehető. Mintha természetes volna, hogy bármikor megszakít mindent, bevásárol, rendet tesz, vendégeket fogad, gyerekekre figyel, és közben mosolyog.
— Nekem most gondolkodnom kell — szólalt meg végül Lilla. — Rólunk. Arról, hogy akarom-e tovább ugyanígy élni az életemet. És neked sem ártana végiggondolnod néhány dolgot, Gábor. Komolyan mondom.
Azzal elindult a hálószoba felé, belépett, és maga mögött becsukta az ajtót.
Gábor egyedül maradt a nappaliban. Nem mozdult, csak ült, és mereven nézett maga elé. Előző reggel még úgy hitte, rendben van az élete: család, megszokott napirend, biztosnak tűnő házasság, minden a maga helyén. Most pedig egyszerre döbbent rá, hogy talán semmit sem látott jól. A felesége boldogtalan. A bátyja megsértődött. A házukban pedig valami végérvényesen megrepedt egyetlen váratlan telefonhívás után.
„Levente a családjával meglepetést tartogat nektek” — villant át az agyán.
Meglepetés.
Igen, annak tényleg az lett.
Csak éppen nem olyan, amilyennek bárki szánta.