— …és nem is volt rá időm — tette hozzá Gábor, miközben érezte, hogy a füle tövéig elvörösödik. — Tudjátok, hogy megy ez néha.
— Persze, persze — vágta rá gyorsan Levente, ám a pillantása korántsem volt olyan megértő, mint a hangja.
Az este innentől kezdve kényelmetlen csendekkel telt meg. A gyerekek megették a pizzát, aztán kirohantak játszani, mintha ösztönösen érezték volna, hogy a felnőttek között valami nincs rendben. Az asztalnál maradók lassan, kedvetlenül falatoztak a bolti derelyéből. Vivien többször is úgy tűnt, mintha megszólalna, már résnyire nyitotta a száját, aztán mégis visszanyelte a szavait. Levente sem tréfálkozott többé.
— Lilla mikor ér haza? — kérdezte végül Vivien, amikor a gyerekek már kifáradva a kanapéra kuporodtak.
Gábor egy pillanatig az üres tányérját nézte.
— Fogalmam sincs — mondta végül őszintén. — Nem veszi fel a telefont.
— Ez azért elég különös — jegyezte meg Vivien, és a férjére sandított. — Nem gondolod, Levi?
— Hát… — Levente tanácstalanul megemelte a vállát. — Ha tényleg rosszul van…
— Nincs rosszul — szakadt ki Gáborból hirtelen. A megivott sör bátorságot öntött belé, vagy inkább elvette az önuralmát. — Egyszerűen nem volt kedve főzni. Közölte, hogy elege van a vendégjárásból, aztán elment.
A mondat után olyan csönd ereszkedett közéjük, mintha valaki vastag pokrócot borított volna az asztalra.
— Hogy érted azt, hogy nem volt kedve? — kérdezte Vivien lassan, óvatosan tagolva a szavakat.
— Pontosan úgy. Azt mondta, túl sűrűn jöttök hozzánk, és nem az ő dolga, hogy mindig főzzön rátok. Aztán fogta a táskáját, és átment valamelyik barátnőjéhez.
Vivien és Levente röviden összenéztek.
— Túl sűrűn? — Vivien hangjába rideg él költözött. — Vagyis mi most terhére vagyunk?
— Nem tudom — Gábor fáradtan végighúzta a kezét az arcán. — Komolyan mondom, nem tudom. Azt emlegette, hogy ebben a hónapban már harmadszor vagytok itt. Meg hogy kimerült.
— Harmadszor egy hónap alatt — ismételte Levente, és ráncba szaladt a homloka. — És ez baj? Ugyan már, családról beszélünk. A családtagok nem kérnek időpontot egymástól.
— Én is pontosan ezt mondtam neki! — kapott az alkalmon Gábor.
Vivien ekkor felállt az asztaltól.
— Tudod mit, Gábor? Lehet, hogy jobb lesz, ha mi holnap tényleg hazamegyünk. Nem szeretnénk senkire rátelepedni.
— Ne kezdjétek már, ne menjetek el emiatt — próbálta csitítani Gábor. — Lilla látja rosszul a dolgot, nem ti.
— Lehet, hogy rosszul látja — felelte Vivien, miközben összeszedte a tányérokat. Minden mozdulatából sértettség áradt. — De attól még nem túl kellemes úgy ülni valaki otthonában, hogy közben megtudod, csak nyűg vagy neki.
— Vivien, te nem vagy nyűg…
— Hagyjuk — szólt közbe Levente, és ő is felállt. — Nincs értelme ebből most vitát csinálni. Reggel elindulunk. Viviennek dél körül úgyis dolga van, eredetileg is korán akartunk kelni.
Az este ezután szétesett. Ki-ki visszahúzódott a maga helyére, és a lakásban hamarosan csak tompa neszek maradtak. Gábor sokáig nem tudott elaludni. Egyik oldaláról a másikra fordult, és a falon túlról hallotta, ahogy Levente és Vivien halkan, feszült suttogással beszélgetnek. Nem kellett különösebben találgatnia, miről van szó. Lilláról. Róla. Róluk. Ettől pedig még inkább úgy érezte, mintha valami belülről szorítaná a mellkasát.
Másnap reggel a lakás gyorsan, de kínos merevséggel ürült ki. A gyerekek álmosan botorkáltak, Vivien udvarias volt, ám jéghideg, Levente pedig szinte egy szót sem szólt. Fél nyolc körül már az ajtóban álltak, aztán elmentek. Gábor egyedül maradt a rendetlenség közepén.
Nekiállt összekapkodni a szemetet, elmosogatta a toronymagasra nőtt edényhalmot, letörölte az asztalt, visszatolta a székeket. Közben újra felhívta Lillát. A telefon kicsöngött, de senki nem vette fel. Végül üzenetet írt neki:
„Elmentek. Gyere haza. Beszélnünk kell.”
Nagyjából tíz perc múlva megérkezett a válasz:
„Egy óra múlva otthon leszek.”
Gábor ezután fel-alá járkált a lakásban, és fejben újra meg újra elpróbálta, mit fog mondani. Dühös volt. Megbántott. Megalázottnak érezte magát a bátyja és Vivien előtt. Ugyanakkor valami zavartság is kavargott benne, mert hét év házasság alatt ilyen még nem történt. Lilla korábban veszekedett, érvelt, néha sírt, máskor hallgatott, de soha nem csinálta azt, hogy egyszerűen kisétál. Most viszont nem alkudozott, nem kérlelt, nem magyarázkodott. Fogta magát, és elment.
Pontosan egy óra elteltével nyílt az ajtó. Lilla belépett, levette a cipőjét, aztán a kabátját. Az arca nyugodt volt. Túlságosan nyugodt.
— Szia — mondta csendesen.
— Szia — felelte Gábor, és összefonta maga előtt a karját. — Nos? Büszke vagy magadra?
Lilla ránézett.
— Mire kellene büszkének lennem?
— Arra, hogy jelenetet csináltál a családom előtt. Ma reggel elmentek. Vivien megsértődött, Levente pedig most valószínűleg azt gondolja, hogy semmibe veszed a rokonaimat.
— Semmibe veszem a rokonaidat — ismételte Lilla halkan, mintha ízlelgetné a szavakat. — Értem.
— Lilla, mi ez az egész? — Gábor közelebb lépett hozzá. — Felfogod, hogy Levente a bátyám? Hogy ők az én családom?
— Felfogom.
— És hidegen hagy, igaz? Az sem számít, hogy nekem kellett magyarázkodnom miattad?
Lilla ekkor felemelte a tekintetét.
— Te mikor magyarázkodtál nekem bármiért is? Amikor egyszerűen közölted, hogy két órám van rendet tenni, megteríteni és vacsorát készíteni? Amikor eszedbe sem jutott megkérdezni, szeretném-e, hogy ma este idejöjjenek?