— Elhiszem — bólintott Nóra, és helyet foglalt vele szemben az asztalnál. — Lilla, de mondd csak… ő tényleg nem érzékeli, mennyire túlmegy minden határon?
— Egyáltalán nem — Lilla fáradtan megrázta a fejét. — Számára ez teljesen természetes. Az anyja is így élte le az életét: főzött, terített, vendégeket látott el, mindenki után ment, mintha ez volna a dolga. Lehet, hogy neki ez megfelelt. Vagy soha senki nem mutatta meg neki, hogy lehet másképp is élni. De én tudom, hogy lehet!
— És Gábor erre mit szokott mondani?
— Azt, hogy „ez a családja”. Meg hogy nekem ez kötelességem. Mert itthon vagyok, tehát magától értetődő, hogy én állok a tűzhely mellé. — Lilla száraz, keserű nevetést hallatott. — Tudod, mi a legszebb? Eszébe sem jutott megkérdezni, akarom-e. Egyszerűen közölte, mintha parancsot adna. „Két órád van.” Mintha alkalmazott lennék a saját lakásomban.
— A férfiak fejében néha még mindig ugyanaz az ósdi kép él — sóhajtott Nóra. — Asszony a konyhában, férj a kanapén, és mindenki elégedett.
— Nem azzal van bajom, hogy főzni kell — Lilla belekortyolt a teába. — Tényleg nem. Szeretek főzni, ha kedvem van hozzá. Ha én döntöm el, mit és mikor. De ne úgy, hogy valaki rám csapja az ajtót, és közli, hogy a bátyja megint bejelentkezés nélkül ránk szakad.
— Levente legalább előre nem tudna telefonálni?
— Dehogynem tudna. Csak minek fáradna vele? Hiszen ott vagyok én, a mindig nyitva tartó, ingyenes étterem. — Lilla óvatosan letette a bögrét. — És tudod, mi fájt a legjobban? Hogy Gábor őszintén nem értette, miért borulok ki. Neki ez semmiség. Jönnek a rokonok, hát jönnek. Lilla majd főz, Lilla majd rendet tesz, Lilla majd mosolyog, Lilla majd mindenkit kiszolgál.
— Hány gyerekkel érkeznek?
— Hárommal. Ötéves, hétéves és kilencéves. — Lilla lehunyta a szemét, mintha már a gondolattól elfáradt volna. — És félre ne érts, szeretem őket. Komolyan. Kedves gyerekek. Csak éppen harminc perc alatt olyan állapotba hozzák a lakást, mintha tornádó ment volna át rajta. Gábor meg közben Leventével ül, sörözik, meccsekről beszélget. Én pedig ingázom a konyha és a nappali között, próbálom megakadályozni, hogy a gyerekek egymásnak essenek, miközben a vacsorát is össze kellene dobnom.
— És Vivien?
— Vivien? — Lilla kinyitotta a szemét. — Ő kedves, tényleg. Csakhogy vendégként viselkedik. Pihenni jön. Leül a nappaliban, tölt magának egy pohár bort, aztán a munkahelyi gondjairól mesél. Én pedig főzök, mert ez az én otthonom, tehát én vagyok a háziasszony, tehát nekem kell megoldanom mindent.
Nóra egy darabig nem szólt. Csak nézte Lillát, aztán halkan megkérdezte:
— El tudod képzelni, mi zajlik most nálatok?
Lilla ajkán gúnyos mosoly jelent meg.
— Gábor pánikban van. Először engem hív, de nem veszem fel. Aztán téged próbál elérni, de te sem. Utána benéz a hűtőbe, és rájön, hogy szinte semmi sincs benne. Majd az órára pillant, és leesik neki, hogy egy órán belül ott állnak az ajtóban.
— És szerinted mit talál ki?
— Fogalmam sincs — vont vállat Lilla. — Valószínűleg pizzát rendel. Vagy kifőz valami mirelit derelyét. Van egy zacskó a fagyasztóban.
— A családja vajon hogyan fogadja majd?
— Na, ez az — Lilla szája halványan megrándult. — Erre én is kíváncsi vagyok.
Levente, Gábor bátyja, pontosan négykor állította le a terepjárót a ház előtt. A kocsi ajtajai egymás után csapódtak, és a család elkezdett kiszállni: Vivien, a három gyerek, valamint annyi táska, mintha nem vacsorára, hanem többnapos nyaralásra érkeztek volna.
— Leveeeente bácsiii! — visította a legnagyobb, Marcell, és már rohant is a bejárat felé.
— Halkabban, kérlek — szólt rá Vivien, de mosolygott hozzá. Láthatóan élvezte a váratlan látogatás izgalmát.
Gábor merev mosollyal tárta ki az ajtót. Időközben eljutott a boltba, vett néhány készételt, pizzát, gyümölcsöt és felvágottat. A mirelit derelyét is sikerült kifőznie, ami papíron nem tűnt bonyolult feladatnak. A gyerekeknek megmelegítette a pizzát. Mégis úgy festett, mintha kisebb csatából került volna elő: a pólóján olajos folt sötétlett, a haja zilált volt, a lakásban pedig enyhén odaégett szag úszott.
— Na, szevasz, öcskös! — Levente nevetve átölelte. — Sikerült meglepnünk benneteket?
— Persze — préselte ki magából Gábor. — Gyertek csak be.
A gyerekek apró forgószélként zúdultak be a lakásba. Vivien belépett a nappaliba, körülnézett, aztán megállt.
— Lilla merre van?
— Lilla… — Gábor egy pillanatra elakadt. — Nem érezte jól magát. Átment Nórához.
— Rosszul lett? — Vivien homloka összeráncolódott. — Ugye nincs semmi komoly?
— Nem, nem, semmi ilyesmi. Csak… fejfájás. Migrén. Tudod, néha előfordul nála.
Levente barátságosan hátba veregette az öccsét.
— Ugyan már, akkor majd a férfiak kézbe veszik a helyzetet! Igaz, Gabi?
— Persze — próbált Gábor könnyednek látszani.
Amikor azonban leültek az asztalhoz, és Vivien meglátta a bolti derelyét, a dobozból előkerült pizzát meg a tálcára rendezett felvágottat, a mosoly lassan eltűnt az arcáról.
— Ez… ennyi?
— Hát, egyedül voltam — felelte Gábor zavartan.