A könyvelő azért merte ajánlani, mert két évvel korábban ő maga is váláson ment keresztül. Az ügyvédnőt Gabriella Mónikának hívták: ötvenes évei közepén járó, telt alkatú, mozgékony asszony volt, rövidre vágott hajjal. Az íróasztalán akkora kávésbögre állt, hogy kisebb váza is lehetett volna, rajta felirattal: „Nem vitatkozom. Elmagyarázom.”
Eszter mindent elmondott neki elejétől a végéig. Gabriella Mónika közben figyelmesen hallgatott, időnként gyors megjegyzéseket firkantott a jegyzetfüzetébe, aztán hátradőlt a székében.
— Ismerős történet — állapította meg. — Havonta legalább egyszer hallok ilyet. A férj a válás előtt „eladja” az autót valamelyik haverjának nevetséges összegért, aztán azt hiszi, túljárt mindenki eszén. Nézzük józanul. A kocsit a házasság alatt vették?
— Idén márciusban.
— Akkor közös vagyon. Fele-fele. Teljesen mindegy, kinek a nevén van, és ki használta többet. Most figyeljen. A férje eladta. Elvileg egy autót az egyik házastárs a másik írásos beleegyezése nélkül is értékesíthet, ez nem ingatlan, ebben a jog valóban engedékenyebb. Csakhogy van itt egy nagyon fontos csakhogy. Ha az adásvétel nem valódi volt, hanem csak látszatügylet, vagyis azért csinálták, hogy az autót kimentsék a vagyonmegosztás alól, akkor a bíróság semmissé nyilváníthatja. Magyarul úgy tekinti, mintha az egész meg sem történt volna.
— És ezt hogyan lehet bizonyítani? — kérdezte Eszter.
— Na, itt kezd érdekessé válni a dolog. Először is ott az ár. Egy nagyjából hatmillió forintot érő autót fél évvel a vásárlása után eladni négyszázezerért? Erre bármelyik bíró felkapja a fejét. Másodszor: nem idegennek adta el, hanem a barátjának. Harmadszor: ki jár vele most?
— Gábor. Szombaton láttam az autót az anyja háza előtt.
— Remek. Akkor a jármű ténylegesen nála maradt, a vevő pedig szemmel láthatóan nem használja. Csináljon róla több fotót, dátummal, különböző helyeken, ahol a férje megfordul. A munkahelyénél, az új barátnője háza környékén, bárhol. Ez mind azt támasztja alá, hogy az eladás csak papíron történt. És van egy tanújuk is: az édesanyja, aki hallotta a telefonbeszélgetést. Az szinte ajándék.
— Ha a bíróság ezt elfogadja, mi történik?
— Két út lehetséges. Vagy visszakerül az autó a közös vagyonba, és annak megfelelően osztják meg. Vagy a bíróság beszámítja a férje részébe a kocsi valós értékét, vagyis önnek jár majd a piaci ár fele. Természetesen figyelembe vesszük a hitelt is, amit közösen törlesztettek, azt is pontosan kiszámoljuk. Akárhogy is, ön nem marad pénz nélkül.
Eszter három hét óta először érezte azt, hogy akadály nélkül jut levegőhöz.
— És az anyósom lakása? Gábor azt akarta, hogy ajándékozza neki.
— Ha valóban neki ajándékozta volna, az váláskor nem képezné a közös vagyon részét. Az ajándék annak a különvagyona, aki kapja. Ezt a férje jól tudta. Viszont ajándékozni csak az édesanyja tud, szabad akaratából. Erre senki nem kényszerítheti. Ha pedig már készített végrendeletet az unokája javára, akkor hagyják nyugodtan élni. A végrendeletet egyébként ő bármikor módosíthatja, de ez kizárólag az ő joga. Nem az öné, és nem a fiáé.
— Az ő joga — ismételte halkan Eszter.
Gabriella Mónika ekkor előrehajolt.
— Még valami. Gyerektartást kérünk a lánya után?
— Kérünk — felelte Eszter habozás nélkül.
Korábban talán elkezdett volna vívódni, nehogy megbántsa Gábort, nehogy túl kemény legyen vele. Most azonban egyetlen kétsége sem maradt.
Szombaton Eszter Nórával kiment a kertbe. Erzsébet Ilona gumicsizmában, régi kabátban ült egy sámlin az ágyások mellett, és ép kezével vezényelt.
— Mélyebbre szúrd azt az ásót, Eszter! Mit csinálsz, megsimogatod a krumplit? Nóra, hozd ide azt a vödröt! Az aprót külön tegyétek, az megy vetőnek.
Krumpliból rengeteg volt. Erzsébet Ilona mindig bőven ültetett, csaknem ezerkétszáz négyzetméteren, mert szerinte „az egész családnak kell belőle”. Eszter ásott, Nóra szedegette a gumókat, Leventét pedig a városban hagyták a szomszédasszonynál. Hűvös, borús nap volt, a levegőben nedves földszag keveredett füsttel; valamelyik közeli telken elégették a száraz szárakat.
Délután háromra Eszter már alig tudott kiegyenesedni. Leültek a tornácra, éppen arra a lépcsőfokra, a kis fürdőház mellett, ahonnan Erzsébet Ilona korábban leesett. Az asszony elővett a táskájából egy termosz teát meg sajtos szendvicseket.
— Tudod — szólalt meg, miközben a felszántott, kiforgatott sorokat nézte —, nem véletlenül írtam Nórára azt a végrendeletet. Két éve Gábor mondott nekem valamit. Itt ültünk kint a kertben. Ivott egy keveset. Aztán egyszer csak így szólt: anya, ne aggódj, ha te már nem leszel, én azt a lakást rögtön eladom, a pénzt pedig beteszem az üzletbe. Olyan könnyedén mondta, mintha egy régi szekrényről beszélne. Akkor jutott eszembe: meg sem kérdezi, én hogy érzem magam. Már el is ad. Másnap elmentem a közjegyzőhöz.
— Ezt nekem soha nem mesélte.
— Minek mondtam volna? Azt hitted volna, hogy az anyja vagyok, és ellened akarom hangolni. Vagy még rosszabb: azt gondolod, az unokán keresztül rád akarom sózni a lakást, hogy később, amikor teljesen megöregszem, ne tudj kibújni alólam.
Eszter felnevetett. Hosszú idő után először igazán.
— Erzsébet Ilona, komolyan azt hiszi, hogy én kibújtam volna?
Az anyósa a szemüvege fölött nézett rá. Pontosan úgy, mint tizenöt évvel korábban, amikor először kérdezte meg tőle, mivel foglalkozik.
— Nem, Eszter. Te nem bújtál volna ki. Ezt már akkor megértettem a kórházban, amikor azt mondtad nekem: köszönöm. A fiam egész életében nem mondta nekem annyiszor, hogy köszönöm, mint te egyetlen hónap alatt.
Gábor három héttel később értesült a viszontkeresetről. Gabriella Mónika beadta a vagyonmegosztási kérelmet, külön indítványban pedig kérte az autó adásvételének érvénytelenné nyilvánítását. Gábor megkapta az idézést.
Még aznap este megjelent Eszternél. Hosszan és kitartóan nyomta a csengőt, majd amikor nem nyílt az ajtó azonnal, ököllel kezdte verni.
Eszter végül kinyitotta, de a biztonsági láncot fent hagyta.
— Te mégis mit művelsz? — sziszegte Gábor a résen át. — Elment az eszed? Miféle látszatügylet? Tisztességesen eladtam azt az autót! Szerződésem van róla!
— Akkor majd megmutatod a bíróságon — felelte Eszter.
— Eszter, beszéljük meg normálisan. Én még a lakást is rád hagyom. Ezt itt. Lakj benne. Mi kell még?
— Gábor, ez a lakás az enyém. Még a házasság előtt vettem, a nagymamám házának árából. Te nem tudod „rám hagyni”, mert soha nem volt a tiéd. Ezt pontosan tudod.
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. Nyilván abban reménykedett, hogy Eszter erről már megfeledkezett.
— Jó, de… én ott felújítottam!
— A folyosón átragasztottad a tapétát. Nyolc éve. Ha szeretnéd, odaadom a maradék tekercset, fent van a galéria fölötti szekrényben.
— Anyám tömte tele a fejedet, igaz? — csattant fel hirtelen Gábor. — Ő volt az! Az a vén boszorkány! A saját fiát a felesége ellen…
— Ezt ne merd — mondta Eszter halkan, de olyan élesen, hogy Gábor elakadt. — Ne merj így beszélni róla. Ő fogta a kezed, amikor ötévesen leestél a bicikliről, és eltört a kulcscsontod. Elmesélte. Egyedül nevelt fel, tanári fizetésből. Te pedig odamentél hozzá, amikor törött karral ült otthon, és el akartad venni tőle a lakását. Viktória kedvéért. Menj el, Gábor. A bíróságon találkozunk.
Becsukta az ajtót. Egy darabig még mozdulatlanul állt mögötte, fülelt. Gábor talán egy percig maradt a lépcsőházban, aztán elment. Lent tompán becsapódott a kapu.
A szobából Nóra lépett ki.
— Anya, jól vagy?
— Jól — mondta Eszter, és rájött, hogy most először nem hazudik. — Tudod, Nóri, tényleg jól.
Kimentek a konyhába. Nóra teát töltött az anyjának, magától, kérdezés nélkül. Két kanál cukrot is tett bele, pedig Eszter már legalább öt éve cukor nélkül itta. Most mégsem javította ki.
— Anya — szólalt meg Nóra, miközben az asztallapot nézte. — Te még szereted apát?
Eszter sokáig nem válaszolt. Forgatta a csészét az ujjai között, és figyelte, ahogy a cukor lassan örvénylik az alján.
— Nem tudom, Nóri. Őszintén nem tudom. Azt hiszem, azt az apát szeretem, aki régen volt. Aki a nyakába vett téged a majálison. Aki éjszaka elment nekem fagylaltért az éjjel-nappaliba, amikor veled voltam terhes. De ezt az embert, aki most ököllel veri az ajtót, nem. Őt nem ismerem.
— Én sem — suttogta Nóra. — Én sem ismerem. Tegnap azt írta nekem, hogy az ő szemében már az is árulás, ha én a te oldaladra állok.