És azt is hozzátette, hogy ha én melletted maradok, akkor születésnapomra ne számítsak tőle semmire.
Eszter olyan erővel tette le a csészét, hogy a tea kilöttyent a terítőre.
— Ezt tényleg így írta?
— Aha. Nem válaszoltam neki.
— Nórikám — Eszter átnyúlt az asztalon, és megszorította a lánya kezét. — Ebben nincs olyan, hogy egyik oldal vagy másik oldal. Te az ő lánya vagy, ő pedig az apád. Ezt semmilyen bíróság nem törölheti el. Mi ketten pénzen és autón vitázunk, de rajtad senki nem fog osztozkodni. Érted? Jogod van szeretni őt. Jogod van találkozni vele. És ahhoz is jogod van, hogy haragudj rá. Ezek a te érzéseid, és senki nem veheti el tőled.
Nóra bólintott, aztán hirtelen, mintha valami gát szakadt volna át benne, zokogni kezdett. Hetek óta először sírt igazán. Eszter magához húzta, átölelte, és addig tartotta a karjában, amíg a lány lassan el nem csendesedett.
A per két hónapig húzódott. Eszter közben pontosan úgy gyűjtötte a bizonyítékokat, ahogy Gabriella Mónika tanácsolta neki: lefotózta a terepjárót Gábor irodája előtt, a fitneszteremnél, ahová mostanában járt, és annál a külvárosi bevásárlóközpontnál is, ahol időközben kiderült, hogy Viktória lakik. Egy alkalommal még Erzsébet Ilona háza előtt is sikerült lefényképeznie az autót, amikor Gábor megint odament, hogy rávegye az anyját: „ne égesse őt a bíróságon”.
Erzsébet Ilona azonban nem hagyta magát rábeszélni.
Egyszer a bevásárlóközpont parkolójában Esztert észrevette az őr. Idősebb, bajuszos férfi volt, egyenruhás kabátban. Odalépett hozzá, és szigorú hangon megkérdezte, miért fotózza ugyanazt az idegen kocsit már harmadszor azon a héten.
— Nem idegen kocsi — sóhajtott Eszter. — Félig az enyém. A férjem papíron „eladta” egy barátjának, hogy váláskor ne kelljen velem megosztania. Közben ugyanúgy ő használja. Az ügyvédem azt mondta, gyűjtsek bizonyítékot.
Az őr hallgatott egy darabig, megpödörte a bajuszát, aztán komoran bólintott.
— Az első feleségem ugyanezt csinálta velem. Csak ő a garázzsal. Figyeljen ide: nálunk a kamerák rögzítenek, a felvételeket egy hónapig megőrizzük. Ha a bíróság kikéri, én igazolom, hogy az a férfi itt parkol szinte minden este. A rendszámát már kívülről tudom.
Eszternek a váratlan segítségtől majdnem könny szökött a szemébe. Amikor később elmesélte Gabriella Mónikának, az ügyvédnő nevetve csak annyit mondott: még mindig vannak rendes emberek a világon, különösen az elváltak között.
A tárgyaláson Erzsébet Ilona az első sorban ült. Sötétkék kosztümöt viselt, azt, amelyet korábban legfeljebb ballagásokra vett elő. A gipszet addigra már levették róla, két kezét egyenesen a táskáján nyugtatta, feszes tartással, mintha tantestületi értekezleten ülne. Amikor szólították, felállt, odament a pulpitushoz, és nyugodt, tiszta hangon elmondott mindent: a telefonhívást, azt a mondatot, hogy „Zoltán a mi emberünk, nem fog bekavarni”, meg azt is, hogy „majd később visszaíratja rám”.
Gábor vörös arccal ült, és egyszer sem nézett az anyjára.
Ezután Zoltánt hívták be. Zoltán Viktor Lőrinc, negyvenhárom éves, klímaszerelő. Ahogy belépett a terembe, oldalra sandított Gábor felé, és Eszternek úgy tűnt, abban a pillanatban értette meg igazán, mibe is keveredett.
Gabriella Mónika csak néhány kérdést tett fel neki.
— Lőrinc úr, ön a szerződés szerint megvásárolta Gábortól az autót négyszázezer forintért?
— Hát… igen. Papíron igen.
— A vételárat átadta neki?
— Úgy volt, hogy majd később rendezzük.
— Tehát nem fizette ki.
Zoltán homlokán verejték jelent meg.
— Egyelőre még nem.
— Jelenleg ki használja a gépkocsit?
— Gábor — felelte Zoltán, aztán hirtelen legyintett, mintha elege lett volna az egész színjátékból. — Nézze, nem fogok itt hazudozni. Nem vettem én semmit. Gábor megkért, azt mondta, csak egy-két hónapra kell, amíg lezajlik a válás. Azt állította, hogy a felesége kapzsi, mindent el akar venni tőle. Én meg aláírtam. Gondoltam, nekem ugyan mindegy. De most már értem, hogy ebből nekem is bajom lehet, igaz? Na, ebbe én nem megyek bele. Van nekem elég gondom a saját életemmel is.
Gábor a tenyerébe temette az arcát. A bíró, fáradt arcú, idősebb nő, gyorsan lejegyzett valamit, majd a papírjai fölött olyan pillantást vetett rá, amilyennel talán Erzsébet Ilona nézhetett egykor azokra a diákokra, akik puskáztak dolgozatírás közben. Eszter pedig ott ült, és nem diadalt érzett, hanem valami óriási, csontig hatoló kimerültséget.
A bíróság színlelt ügyletnek minősítette az adásvételt. Az autó visszakerült a házastársi közös vagyonba. Ha Gábor meg akarta tartani, ki kellett fizetnie Eszternek a jármű piaci értékének felét, levonva belőle a közösen fennálló hiteltartozás rá eső részét. Ez majdnem kétmillió-négyszázezer forintra jött ki. Ehhez járult még Nóra tartásdíja is.
A tárgyalás után Gabriella Mónika kezet fogott Eszterrel.
— Mondtam én magának. Egy papír önmagában még nem dönt el mindent. Az számít, mi történt valójában.
Viktória egy héttel a bírósági döntés után elhagyta Gábort. Eszter ezt Erzsébet Ilonától tudta meg. Az asszony nem kárörvendve mesélte, inkább fáradt beletörődéssel.
— Eljött hozzám. Pont ott ült, ahol most te. Azt mondta: anya, Viktória közölte, hogy neki nem kell olyan férfi, aki kétmillió-négyszázezerrel tartozik a volt feleségének, albérletben lakik, és lakása sem lesz. Azt is mondta, hogy lehet, még az autót is el kell adnia. Összepakolt, és elment valami régi ismerőséhez. Ő meg ült itt, és sírt. Én néztem, és arra gondoltam: hát tessék. Negyvenkét éves ember. És úgy zokog, mint ötévesen, amikor leesett a bicikliről.
— És mit mondott neki? — kérdezte Eszter halkan.
— Azt, hogy fiam, szeretlek. A gyerekem vagy, és ez nem változik meg soha. De a lakásom Nóráé lesz. A lelkiismereted pedig a tiéd. Egyiket sem tudom helyetted rendbe hozni.
Két héttel később Gábor megjelent Eszter ajtajában. Krizantémcsokrot tartott a kezében, új kabát volt rajta, frissen borotválkozott, és drága arcszesz illata lengte körül.
— Eszter — kezdte. — Beszélnünk kellene. Sokat gondolkodtam. Rájöttem, mekkora ostobaságokat csináltam. Viktória… az valami elmezavar volt. Mintha nem is én lettem volna. De te… te mindig igazi voltál. Nem próbálhatnánk meg elölről? Visszavonom, amit lehet. Te is visszavonod a keresetedet. És minden olyan lesz, mint régen.
Eszter a csokrot nézte. Sárga, borzas fejű krizantémok voltak ropogós celofánba csomagolva. Valamikor rajongott értük, Gábor pedig minden ősszel hozott neki belőlük. Aztán egyszer csak elmaradtak a virágok.
— Gábor — mondta végül. — A válást kimondták. A döntés a múlt héten jogerőre emelkedett. Nincs mit visszavonni.
— Akkor összeházasodhatunk újra!
— Elméletben igen — bólintott Eszter. — Csak minek? Te nem azért jöttél, mert hirtelen megvilágosodtál. Azért állsz itt, mert Viktória elment, nincs pénzed, és nem tudod, hol lakj. Ha ő nem hagy el, most valószínűleg vele ülnél az én volt autómban, és azon nevetnétek, mekkora bolond vagyok.
— Eszter…
— Menj haza, Gábor. A krizantémot vidd el anyádnak. Ő is szereti. És köszönd meg neki, hogy nem fordult el tőled, pedig te majdnem ott hagytad egyedül a hétvégi háznál.
Gábor még állt egy ideig, kezében a leeresztett csokorral. Aztán szó nélkül megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Eszter sosem tudta meg biztosan, akkor egyenesen az anyjához vitte-e a virágokat. Két nappal később azonban Erzsébet Ilona felhívta, és úgy mellékesen megjegyezte:
— Gábor itt járt. Krizantémot hozott. Sárgát. Leültünk, ittunk egy teát. Egy éve először tudtunk normálisan beszélgetni. Megjavította a konyhai csapot is, ami már fél éve csöpögött. Ki tudja, talán még lesz belőle valami. Mondjuk tíz év múlva.
A szilvesztert Eszter és Nóra Erzsébet Ilonánál töltötték. Az asszony megsütötte a híres káposztás pitéjét, Nóra rákpálcikás salátát készített, Eszter pedig kocsonyát vitt. Levente az ablakpárkányon trónolt, és olyan tekintettel figyelte a tűzijátékot, mint egy macska, aki az életben már mindent látott, és semmin sem lepődik meg.
Fél tizenkettőkor megszólalt a csengő. Az ajtóban Gábor állt, egy üveg pezsgővel és egy doboz bonbonnal.
— Anya. Bejöhetek? Nem maradok sokáig. Csak boldog új évet szeretnék kívánni.
Erzsébet Ilona Eszterre nézett. Eszter vállat vont.
— Gyere be — mondta végül az anyósa. — Vedd le a cipődet. És moss kezet, nálam tisztaság van.
Gábor nagyjából egy órát maradt. Többnyire hallgatott, és Nórát nézte, aki ezekben a hónapokban valahogy észrevétlenül nagyobb lett, komolyabb és távolibb. Eszternek csak annyit mondott: „Boldog új évet.” Semmi többet. Éjfél után nem sokkal elment.
Eszter pedig, miközben Erzsébet Ilona szűk konyhájában mosogatta a tányérokat, hirtelen arra gondolt, hogy abban az évben különös, szabálytalan, mégis nagyon valódi családja lett. Egy volt anyósa, aki közelebb került hozzá, mint a saját anyja. Egy lánya, aki megtanult almás süteményt sütni. Egy vörös macskája, szakadt füllel. És egy volt férje, aki néha beugrik egy órára, aztán megjavítja a csöpögő csapot. Lehet, hogy így még jobb is. Legalább őszintébb.