A kulcs végül ott maradt Eszter kulcscsomóján. Erzsébet Ilona pedig később sem kérte vissza, mintha magától értetődő volna, hogy Eszternek mindig legyen bejárása hozzá.
A csengőre nem érkezett válasz. Eszter várt néhány másodpercet, aztán újra megnyomta a gombot. A lakás mögül továbbra sem hallatszott lépés, ezért elővette a kulcsot, és óvatosan a zárba illesztette.
Erzsébet Ilona otthona régi, kétszobás lakás volt, hosszú, keskeny előszobával. A fal mentén mennyezetig érő könyvszekrények sorakoztak, tele megsárgult gerincű kötetekkel, régi lexikonokkal, füzetekkel. A levegőben könyvpor, szárított gyógynövények és macskaeledel szaga keveredett. Levente, a hatalmas, vörös kandúr, akinek az egyik füle régen megsérült, elsőként rohant eléjük. Hangos dorombolással Nóra lábához dörgölőzött.
A lakás távolabbi szobájából, amelyet Erzsébet Ilona dolgozószobának használt, beszéd szűrődött ki. Eszter ösztönösen felemelte a kezét, jelezve Nórának, hogy maradjon csendben, majd megállt az első könyvszekrény árnyékában.
— Anya, miért kell ennyire makacskodnod? — hallatszott Gábor ingerült hangja. — Ez csak egy egyszerű irat. Aláírod, és kész. Nem változik semmi.
— Ha valóban nem változik semmi, akkor miért van rá szükséged? — kérdezte Erzsébet Ilona higgadtan, azon a kimért, tanárnős hangján, amelyben egykor bizonyára egész osztályokat tudott elcsendesíteni.
— Azért, mert így biztosabb. Anya, értsd már meg, válófélben vagyok. Eszter most majd mindent vinni akar, amit csak lehet. Ha most nekem ajándékozod a lakást, ahhoz ő nem nyúlhat. Az ajándék különvagyonnak számít, váláskor nem osztják meg. Ha csak végrendeletet írsz, az majd egyszer… valamikor… örökség lesz, az sem közös vagyon, de az még ki tudja, mikor. Nekem viszont most kell.
— Mire kell neked most?
Gábor egy pillanatra elhallgatott.
— Hát… Viktóriával szeretnénk valahol lakni. Albérletre pénzt kidobni teljesen értelmetlen. Itt meg két szoba van, jó helyen, a belvárosban. Te úgyis egész nyáron a telken vagy. Kiköltözhetnél oda végleg. Friss levegő, kert, nyugalom. Rakok neked új kályhát. Leszigetelem a házat.
— Leszigeteled — ismételte Erzsébet Ilona csendesen. — Hetvenegy éves vagyok, Gábor. A jobb karom gipszben van. A legközelebbi gyógyszertár négy kilométerre van onnan, földúton. Télen pedig naponta kétszer jár arra busz.
— Majd én megyek hozzád!
— Most sem jössz. Két hét alatt egyszer láttalak. Ma. Egy papírral a kezedben.
Eszter megérezte, hogy Nóra erősen megszorítja az ujjait.
— Anya, még egyszer elmagyarázom…
— Nekem ne magyarázz. Nem vagyok gyerek. — Erzsébet Ilona hangjába acélos él költözött. — Harmincöt évig magyaráztam gyerekeknek, hogyan reagál a sósav a vassal. Ne te próbáld nekem most elmagyarázni, hogyan kell egy anyát kitenni a saját lakásából. Nem, Gábor. Nem írom alá.
— De miért nem?!
— Mert ez a lakás már másnak van szánva. Nórának. Két éve készíttettem róla végrendeletet közjegyzőnél. Szabályosan, törvényesen.
A lakásra vastag csend nehezedett. Eszter tisztán hallotta a konyhai óra ketyegését, és azt is, ahogy Levente a tálkájánál hangosan ropogtatja a száraztápot.
— Nórának? — kérdezte vissza Gábor hitetlenül. — Anya, elment az eszed? Nóra tizennégy éves! Eszter az anyja! Akkor gyakorlatilag Eszter rendelkezik majd a lakással!
— Nóra felnő — felelte Erzsébet Ilona nyugodtan. — Eszter pedig, veled ellentétben, soha nem kapkodott más tulajdona után.
Gábor káromkodott egyet. Abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Felvette, és a hangja rögtön megváltozott: puhává, kedveskedővé, szinte dorombolóvá vált.
— Igen, szívem. Nem, még itt vagyok. Nem, nem akarja, köti az ebet a karóhoz. Azt mondja, Nórára íratta a végrendeletben. El tudod képzelni? Ne aggódj már. Megoldjuk. A lényeg, hogy az autót már átírattam Zoltánra, ahogy megbeszéltük. Az adásvételiben négyszázezer forint szerepel. Eszter a vagyonmegosztásnál nem kap belőle semmit, papíron már nincs is a nevemen. Vagyis hivatalosan nincs. Aztán Zoltán visszaíratja rám, amikor elül a balhé. Nem, ő megbízható, nem fog átverni. Na, megyek hamarosan. Csókollak.
Eszter a könyvszekrény mellett állt, és úgy érezte, mintha jeges víz folyna végig az ujjain.
A terepjáró. Az a fekete, fényes, ormótlan autó, amelyik most is a ház előtt állt. Márciusban vették, hatmillió forintért. Eszter akkor ellenezte. Minek ekkora batár, ha Gábor legfeljebb munkába jár vele, meg néha ki a telekre? Gábor azonban addig beszélt, míg beadta a derekát. Azt mondta, befektetésnek is jó, erős, megbízható kocsi, alig veszít az értékéből. A kezdőrészletből nyolcszázezer forint Eszter pénze volt: az éves prémiuma, amelyet addig a konyha felújítására tett félre. A fennmaradó összeget hitelből fizették, és a törlesztőket közösen, a családi kasszából állták.
Most pedig papíron már valami Zoltáné volt az egész. Négyszázezer forintért.
Nóra egyszer csak elengedte Eszter kezét, és kilépett a szekrény takarásából.
— Szia, apa — mondta tisztán, hangosan.
Gábor a telefonját markolva jelent meg az előszobában. Először a lányát látta meg, aztán Esztert. Az arca egy pillanat alatt elsápadt, majd vörös foltok lepték el.
— Ti… ti mióta álltok itt?
— Elég régóta — válaszolta Eszter.
A dolgozószobából Erzsébet Ilona is előjött. Apró termetű volt, ősz hajú, kék otthonkát viselt, jobb karja gipszben lógott egy kendőn. Előbb Eszterre nézett, aztán Nórára, aki még mindig a zacskóba csomagolt almás pitét szorongatta. A szigorú arca egyszerre megremegett.
— Nórikám — szólalt meg halkan. — Drága unokám. Gyere ide hozzám.
Nóra odaszaladt hozzá, de óvatosan ölelte át, nehogy hozzáérjen a sérült karjához. Erzsébet Ilona ép kezével simogatta a lány fejét, közben pedig a fia válla fölött nézett Gáborra.
— Te pedig, Gábor, menj haza. Vidd a papírodat is. A telek kulcsát hagyd itt a kis szekrényen. Legutóbb elvitted.
— Anya, most komolyan miatta…
— Nem miatta. Magam miatt. Menj.
Gábor néhány másodpercig mozdulatlanul állt, ökölbe szorított kézzel, a telefonját markolva. Aztán dühösen odavágta a telek kulcsát a szekrény tetejére, belebújt a cipőjébe, a fűzőt meg sem kötötte, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a polcról leesett egy porcelán kutyácska. Nem tört össze, csak begurult a szekrény alá.
Levente megvető pillantással nézett az ajtó felé, majd visszasétált a táljához, hogy befejezze az evést. Nóra leguggolt, benyúlt a szekrény alá, kihalászta a kis porcelánfigurát, és gondosan visszatette a helyére.
Később mindhárman Erzsébet Ilona apró konyhájában ültek. Kék csészékből teáztak, amelyek peremén arany csík futott körbe. A pitét felszeletelték. Erzsébet Ilona beleharapott az egyik kissé megégett szélébe, majd pontosan azt mondta, amit Eszter előre sejtett:
— Ez a széle a legjobb. Ropog. Ügyes vagy, Nóra.
Nóra arca felragyogott. Egy darabig még velük ült, aztán átment a szobába, hogy Leventét simogassa. Amint a lány eltűnt, Erzsébet Ilona Eszter felé fordult.
— Ne haragudj rám, amiért két hétig nem kerestelek.
— Azt hittem, Gábor pártján áll — vallotta be Eszter.
— Az ő pártján… — Erzsébet Ilona keserűen megrázta a fejét. — Szégyelltem magam, Eszter. Érted? Szégyenkeztem. Kilencéves kora óta egyedül neveltem, miután az apja elment. Azt hittem, rendes embert faragtam belőle. Aztán egy hónapja beállított, leült ide, pontosan oda, ahol most te ülsz, és elkezdte mondani: anya, szerelmes lettem, elmegyek, Eszterből elegem van, unalmas, folyton csak akciókról meg számlákról beszél. Én meg hallgattam, és az járt a fejemben: Uramisten, hiszen az apja szavait ismétli. Szóról szóra. Az apja ugyanígy mondta nekem, amikor elhagyott. „Unalmas vagy, Erzsébet, a füzeteiddel együtt.”
Eszter nem szólt semmit.
— Akkor fel akartalak hívni — folytatta az anyósa. — Legalább ötször a kezembe vettem a telefont. Aztán mindig letettem. Mit mondhattam volna? Hogy bocsáss meg, felneveltem egy aljas embert? Aztán a telken leestem a lépcsőről. Ott feküdtem a fűben, fájt a karom, és arra gondoltam: kit hívnék most fel? Nem őt. Téged. Téged hívtalak volna. Csak hát az a nyomorult büszkeség…
— Erzsébet Ilona…
— És még valami. Az autóról már tudtam valamit. A múlt héten telefonon elszólta magát, hogy „Eszter úgysem kap semmit”. Akkor még nem értettem, pontosan mire céloz. Ma viszont meghallottam, és összeállt a kép. Ezt nem hagyhatod annyiban. Abban az autóban a te pénzed is benne van.
— Fogalmam sincs, mit tehetnék — mondta Eszter őszintén. — Ha papíron már másé…
— Papíron! — horkant fel Erzsébet Ilona. — Papírra bármit rá lehet írni. Menj ügyvédhez. Jó ügyvédhez. És mondd meg neki, hogy ha szükséges, én a bíróságon is elmondom, amit hallottam. A saját fülemmel.
— Tanúskodna a fia ellen?
Erzsébet Ilona letette a csészéjét az asztalra.
— Én az igazság mellett fogok kiállni, Eszter. A fiam pedig döntse el maga, ő melyik oldalon áll.
Hétfőn Eszter elkéredzkedett a munkahelyéről, és ügyvédhez ment. Az egyik munkahelyi könyvelő ajánlotta neki.