Az ügyvédnő neve Erika volt: telt alkatú, határozott mozgású, ötvenes évei közepén járó asszony, rövidre vágott hajjal. Az íróasztalán akkora bögre gőzölgött, mintha levesestál lett volna, az oldalán pedig ez állt: „Nem vitatkozom, csak elmagyarázom.”
Eszter elejétől a végéig elmondott mindent. Erika közben figyelmesen hallgatta, néha felírt valamit a jegyzetfüzetébe, aztán hátradőlt a székében, és összefonta maga előtt a karját.
— Tipikus — állapította meg. — Havonta legalább egyszer ül itt előttem valaki hasonló történettel. A férj válás előtt gyorsan „eladja” az autót egy haverjának bagóért, aztán azt hiszi, túljárt mindenki eszén. Menjünk végig rajta egyszerűen. A kocsit a házasság alatt vették?
— Idén márciusban.
— Akkor közös vagyonnak számít. Fele-fele. Teljesen mindegy, kinek a nevén van, és ki használta nap mint nap. Na most: a férje eladta. Elvileg egy autó esetében az egyik házastárs írásos hozzájárulás nélkül is köthet adásvételt, ez nem lakás, a szabályozás itt megengedőbb. Csakhogy van egy nagyon lényeges „de”. Ha az eladás valójában csak látszatügylet volt, vagyis azért történt, hogy a vagyont kivonja a vagyonmegosztás alól, akkor a bíróság kimondhatja, hogy az egész szerződés színlelt. Magyarul: úgy kezelik, mintha meg sem történt volna.
— És ezt hogyan lehet bebizonyítani? — kérdezte Eszter.
— Itt kezd érdekessé válni a dolog. Először is ott az ár. Egy körülbelül hatmillió forintos autót fél évvel a vásárlás után négyszázezerért adnak tovább. Erre bármelyik bíró felkapja a fejét. Másodszor: nem idegennek adta el, hanem egy barátnak. Harmadszor: ki jár vele most?
— Gábor. Szombaton láttam az anyja háza előtt.
— Kitűnő. Vagyis a gépkocsi ténylegesen nála maradt, az állítólagos vevő pedig nem használja. Készítsen róla fotókat több alkalommal, dátummal, különböző helyeken. A munkahelye előtt, a lakásánál, a barátnőjénél, ahol csak látja. Ezek mind azt támasztják alá, hogy az eladás csak papíron létezett. És ott van tanúnak az édesanyja is, aki hallotta a telefonbeszélgetést. Az már szinte ajándék.
— Ha a bíróság ezt elfogadja, mi történik?
— Két út lehetséges. Vagy visszakerül az autó a közös vagyonba, és megosztják. Vagy a bíróság a férje oldalán számolja el a kocsi valós értékét, ami azt jelenti, hogy önnek jár majd a piaci ár fele kártalanításként. A hitelt, amit együtt fizettek, természetesen szintén figyelembe vesszük, azt is ki kell számolni. A lényeg: valamilyen formában vissza fog kapni abból, ami önt megilleti.
Eszter három hete először érezte úgy, hogy nem szorítja valami láthatatlan kéz a mellkasát.
— És az anyósom lakása? Gábor azt akarta, hogy írassa rá ajándékozással.
— Ha Ilona valóban neki ajándékozta volna, váláskor az nem lenne osztható. Az ajándék annak a különvagyona, aki kapja. Ezt a férje jól tudta. Csakhogy ajándékozni csak a tulajdonos dönthet, szabad akaratából. Kényszeríteni senkit sem lehet. Ha pedig már végrendeletet írt az unokája javára, akkor nyugodtan élhet tovább. A végrendeletet egyébként bármikor módosíthatja, de ez kizárólag az ő joga. Nem az öné, és nem a férjéé.
— Az ő joga — ismételte Eszter halkan.
Erika előrehajolt, és az asztalon összekulcsolta a kezét.
— Van még valami. Gyerektartást kérünk a lánya után?
— Kérünk — felelte Eszter azonnal. Régebben talán megingott volna, azon töprengett volna, hogyan ne bántsa meg Gábort. Most azonban egyetlen pillanatig sem kételkedett.
Szombaton Eszter és Nóra kimentek a telekre. Ilona a veteményes mellett ült egy sámlin, gumicsizmában, kopott kabátban, és az ép kezével irányította a munkát.
— Mélyebbre szúrd azt az ásót, Eszter! Nem porcelánból van az a krumpli, de azért ne kaszabold szét! Nóra, hozd ide a vödröt. Az aprót külön szedjük, az jó lesz vetőnek.
Burgonyából rengeteg termett. A kert nagyjából ezerkétszáz négyzetméteres volt, Ilona mindig bőven ültetett, ahogy mondta, „az egész családnak”. Eszter ásott, Nóra szedegette a földből a gumókat, Timótot pedig bent hagyták a városban a szomszédasszonynál. Hűvös, borús nap volt; a levegőben nedves föld és füst szaga keveredett, valamelyik szomszédos telken elégették a kiszáradt szárakat.
Délután háromra Eszter már alig tudott kiegyenesedni. Leültek a ház lépcsőjére, éppen arra a fokra, amelyről Ilona nemrég leesett. Az asszony elővett a táskájából egy termoszt teával, mellé sajtos szendvicseket csomagolt.
— Tudod — szólalt meg Ilona, miközben a kifordított barázdákat nézte —, én nem véletlenül írtam Nóra nevére azt a végrendeletet. Két éve Gábor mondott nekem valamit. Itt ültünk kint, a telken. Ivott egy keveset. Aztán egyszer csak kijelentette: anya, ne aggódj, ha te már nem leszel, rögtön eladom a lakást, a pénzt meg beteszem az üzletbe. Olyan könnyedén mondta, mintha egy régi szekrényről beszélne. Akkor arra gondoltam: meg sem kérdezi, én hogy vagyok. Már el is adta fejben. Másnap elmentem a közjegyzőhöz.
— Ezt soha nem mondta nekem.
— Minek mondtam volna? Azt hitted volna, hogy anyaként a saját fiam ellen hangollak. Vagy még rosszabbat gondoltál volna: hogy az unokámon keresztül próbálom rád sózni a lakást, hogy aztán, amikor egészen megöregszem, ne tudj lerázni.
Eszter elnevette magát. Hosszú idő óta először nevetett igazán.
— Ilona, maga komolyan azt hitte, hogy én leráznám?
Az asszony a szemüvege fölött nézett rá, ugyanazzal a fürkésző tekintettel, mint tizenöt évvel korábban, amikor először kérdezte meg tőle, mivel foglalkozik.
— Nem, Eszter. Tudtam, hogy nem tennéd. Már akkor rájöttem, a kórházban. Amikor megköszönted, amit érted tettem. Az én fiam egész életében nem mondott nekem annyiszor köszönetet, mint te egyetlen hónap alatt.
Három héttel később Gábor megtudta, hogy Eszter viszontkeresetet nyújtott be. Erika beadta a közös vagyon megosztására vonatkozó kérelmet, külön indítványban pedig kérte az autó adásvételének érvénytelenné nyilvánítását. Gábor megkapta az idézést.
Még aznap este megjelent Eszter lakásán. Először hosszasan és erőszakosan nyomta a csengőt, majd ököllel kezdte verni az ajtót.
Eszter kinyitotta, de a biztonsági láncot fent hagyta.
— Te mégis mit művelsz? — sziszegte Gábor a résen át. — Elment az eszed? Miféle színlelt ügylet? Tisztességesen eladtam azt a kocsit! Szerződésem van róla!
— Akkor majd megmutatod a bíróságon — felelte Eszter.
— Eszter, intézzük ezt normálisan. Én így is rád hagyom ezt a lakást. Maradhatsz benne. Mi kell még?
— Gábor, ez a lakás az enyém. A házasság előtt vettem, a nagymamám házának eladásából. Te nem tudod „rám hagyni”, mert soha nem volt a tied. Ezt pontosan tudod.
A férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. Nyilván abban reménykedett, hogy Eszter már megfeledkezett erről.
— Jó, de… én újítottam fel!
— A folyosón átragasztottad a tapétát. Nyolc éve. Ha ragaszkodsz hozzá, odaadom a maradék tekercset, még fent van a galérián.
— Anyám beszélt tele, igaz? — hirtelen kiabálni kezdett. — Ő volt az! Az a vén boszorkány! A saját fiát az asszony ellen…
— Ezt nem engedem — mondta Eszter csendesen, de olyan hangon, hogy Gábor azonnal elhallgatott. — Így nem beszélsz róla. Ő fogta a kezed, amikor ötévesen leestél a bicikliről és eltört a kulcscsontod. Elmesélte. Egyedül nevelt fel, tanári fizetésből. Te pedig odamentél hozzá, amikor törött kézzel alig bírt mozogni, hogy elvedd tőle a lakását. Viktória kedvéért. Menj el, Gábor. A bíróságon találkozunk.
Becsukta az ajtót. Egy darabig még mozdulatlanul állt, és hallgatózott. A férfi körülbelül egy percig ácsorgott a lépcsőházban, aztán elment. Lent nagyot csapódott a kapu.
Nóra kilépett a szobából.
— Anya, jól vagy?
— Jól — mondta Eszter, és hirtelen rájött, hogy ez nem udvariassági válasz. — Tudod, Nóri, tényleg jól.
Leültek a konyhában. Nóra teát töltött az anyjának kérdés nélkül, és két kanál cukrot tett a csészébe, noha Eszter már vagy öt éve cukor nélkül itta. Nem szólt érte.
— Anya — kezdte Nóra, miközben az asztallapot bámulta. — Te még szereted apát?
Eszter sokáig nem válaszolt. A csészét forgatta az ujjai között, és nézte, ahogy a cukor lassan kavargó felhőként oszlik el az alján.
— Nem tudom, Nóri. Őszintén nem tudom. Talán azt az apádat szeretem, aki régen volt. Aki a nyakába vett téged a március tizenötödikei felvonuláson. Aki éjjel is elrohant nekem fagyiért, amikor veled voltam várandós, és megkívántam. De azt az embert, aki most ököllel veri az ajtómat, már nem. Őt nem ismerem.
— Én sem — mondta Nóra egészen halkan. — Én sem ismerem őt. Tegnap is írt nekem, és úgy fogalmazott, mintha nekem választanom kellene közte és közted.