Azt írta, ha én a te oldaladra állok, akkor születésnapomra ne is várjak tőle semmit.
Eszter olyan hirtelen tette le a csészét, hogy a tea kilöttyent a terítőre.
— Ezt így leírta neked?
— Aha. Nem válaszoltam rá.
— Nórikám — Eszter átnyúlt az asztalon, és megszorította a lánya kezét. — Itt nincsenek oldalak. Te az ő lánya vagy, ő pedig az apád. Ezt semmilyen bíróság nem törölheti el. Mi ketten az autóról meg a pénzről vitázunk, de téged senki nem fog kettéosztani. Érted? Jogod van szeretni őt. Jogod van találkozni vele. És jogod van haragudni is rá. Ezek mind a te érzéseid.
Nóra bólintott, aztán egyszer csak kitört belőle a sírás. Hetek óta először. Eszter magához húzta, átölelte, és addig tartotta, amíg a lánya lassan el nem csendesedett.
A per két hónapon át húzódott. Eszter közben azt tette, amit Erika tanácsolt neki: fényképezte a terepjárót. Lefotózta Gábor irodája előtt, a fitneszteremnél, ahová mostanában járt, és annál a városszéli bevásárlóközpontnál is, ahol, mint később kiderült, Viktória lakott. Egyszer még Ilona háza előtt is sikerült képet készítenie róla, amikor Gábor újra elment az anyjához, hogy rábeszélje: „ne égesse őt a bíróságon”.
Ilona azonban nem hagyta magát.
Egyik nap, a bevásárlóközpont parkolójában, Esztert kiszúrta az őr. Idősebb, bajuszos férfi volt, egyenruhás dzsekiben. Odalépett hozzá, és szigorúan megkérdezte, miért fényképezgeti ugyanazt az idegen autót már harmadszor azon a héten.
— Nem idegen autó — sóhajtott Eszter. — Félig az enyém. A férjem papíron „eladta” egy barátjának, hogy váláskor ne kelljen velem megosztania. Közben ugyanúgy ő használja. Az ügyvédem mondta, hogy gyűjtsek bizonyítékot.
A parkolóőr elhallgatott, megpödörte a bajuszát, aztán ennyit mondott:
— Az első feleségem ugyanezt csinálta velem. Csak ő egy garázzsal. Figyeljen, nálunk mennek a kamerák, a felvételeket egy hónapig tárolják. Ha a bíróság kikéri, én meg tudom erősíteni, hogy az a férfi szinte minden este itt parkol. A rendszámát már kívülről tudom.
Eszter majdnem elsírta magát a váratlan jóindulattól. Amikor később elmesélte Erikának, az ügyvédnő felnevetett, és azt mondta: a világ mégsem teljesen reménytelen hely, különösen nem az elvált emberek között.
A tárgyaláson Ilona az első sorban ült. Sötétkék kosztüm volt rajta, az a fajta, amelyet korábban csak ballagásokra vett fel. A gipszet addigra már levették a kezéről, és mindkét tenyerét szépen egymásra fektetve tartotta a retiküljén, egyenes háttal, mintha tantestületi értekezleten ülne. Amikor szólították, felállt, odament a pulpitushoz, és nyugodt, tiszta hangon elmondott mindent. A telefonhívást. Azt, hogy „Zsolt a mi emberünk, nem fog bekavarni”. És azt is, hogy „majd később visszaíratja rám”.
Gábor vörös arccal ült, és nem mert az anyjára nézni.
Ezután Zsoltot hívták be. Zsolt, negyvenhárom éves klímaszerelő, bizonytalan léptekkel lépett a terembe. Oldalra sandított Gáborra, és Eszternek úgy tűnt, abban a pillanatban fogta fel igazán, mibe is keveredett.
Erika mindössze néhány kérdést tett fel neki.
— Zsolt úr, igaz, hogy ön megvásárolta Gábortól az autót négyszázezer forintért?
— Hát… igen. Szerződés szerint.
— A vételárat átadta neki?
— Úgy volt, hogy majd később rendezzük.
— Tehát nem fizette ki?
Zsolt homlokán verejték jelent meg.
— Még nem, nem.
— Jelenleg ki használja a gépkocsit?
— Gábor — bökte ki Zsolt, aztán egyszer csak legyintett. — Nézzék, minek hazudjak? Nem vettem én semmit. Gábor megkért, hogy írjam alá, csak egy-két hónapra, amíg lezajlik a válás. Azt mondta, a felesége kapzsi, mindent el akar venni tőle. Én meg aláírtam. Gondoltam, nekem mindegy. De most, ha jól értem, ebből még nekem lehet bajom? Na, azt már nem. Nekem megvannak a magam gondjai, nem kérek máséból.
Gábor a tenyerébe temette az arcát. A bírónő, fáradt tekintetű, már nem fiatal asszony, gyorsan jegyzetelt valamit, aztán a papírok fölött úgy nézett rá, ahogyan Ilona nézhetett valaha azokra a diákokra, akik puskáztak a dolgozatnál. Eszter eközben ült a helyén, és nem diadalt érzett, hanem valami óriási, csontig hatoló kimerültséget.
A bíróság kimondta, hogy az adásvétel színlelt ügylet volt. Az autó visszakerült a házastársi közös vagyonba. Ha Gábor meg akarta tartani, ki kellett fizetnie Eszternek a jármű piaci értékének rá eső részét, levonva a közös hiteltartozást. Ez nagyjából kétmillió-négyszázezer forintra jött ki. Emellett természetesen Nóra után a gyerektartás is járt.
A tárgyalás után Erika kezet fogott Eszterrel.
— Mondtam én magának. Egy papír önmagában még nem minden. A lényeg az, mi történt valójában.
Viktória a tárgyalás után egy héttel elhagyta Gábort. Eszter ezt Ilonától tudta meg. Az asszony nem kárörvendve mesélte, inkább csak fáradtan.
— Eljött hozzám. Itt ült, pont azon a széken, ahol most te. Azt mondta: anya, Viktória közölte, hogy neki nem kell olyan férfi, aki kétmillió-négyszázezerrel tartozik a volt feleségének, albérletben lakik, lakása pedig belátható időn belül nem lesz. Ráadásul lehet, hogy az autót is el kell adnia. Összeszedte a holmiját, és elment valami régi ismerőséhez. Ő meg ült itt, és sírt. Én néztem, és arra gondoltam: tessék. Negyvenkét éves férfi. És úgy zokog, mint ötévesen, amikor leesett a bicikliről.
— És maga mit mondott neki?
— Azt, hogy fiam, szeretlek. A gyerekem vagy, és ez nem változik meg soha. De a lakásom Nóráé. A lelkiismereted pedig a tiéd. Egyiket sem tudom helyetted rendbe hozni.
Két héttel később Gábor megjelent Eszter ajtajában. Krizantémcsokor volt nála, új kabátot viselt, frissen borotválkozott, és drága kölni illata lengte körül.
— Eszter — kezdte halkan. — Beszéljünk. Sokat gondolkodtam. Rájöttem, mekkora ostobaságokat követtem el. Viktória… az valami tévedés volt. Elvakultság. Te viszont mindig igazi voltál. Nem kezdhetnénk elölről? Visszavonom, amit lehet. Te is visszavonod a keresetedet. És minden olyan lesz, mint régen.
Eszter a virágokra nézett. Sárga, borzas krizantémok voltak, recsegős celofánba csomagolva. Valaha imádta ezeket a virágokat, és Gábor minden ősszel hozott neki belőlük. Aztán egyszer csak elmaradtak.
— Gábor — mondta végül. — A válást már kimondták. A határozat a múlt héten jogerőre emelkedett. Nincs mit visszavonni.
— De újra összeházasodhatunk!
— Lehet — bólintott Eszter. — Csak minek? Te nem azért jöttél, mert bármit is megértettél. Azért állsz itt, mert Viktória elment, nincs pénzed, és nincs hol laknod. Ha ő maradt volna, most vele ülnél az én volt autómban, és együtt nevetnétek azon, milyen bolond vagyok.
— Eszter…
— Menj haza, Gábor. Vidd el a krizantémot anyádnak. Ő is szereti. És köszönd meg neki, hogy nem fordított hátat neked, pedig te majdnem magára hagytad a nyaralóban.
Gábor még állt egy ideig, a csokorral a kezében. Aztán megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Eszter nem tudta meg, elvitte-e a virágot az anyjának. Két nappal később azonban Ilona telefonált, és mintha csak mellékesen említené, azt mondta:
— Gábor itt járt. Krizantémot hozott. Sárgát. Ültünk egy kicsit, teáztunk. Egy éve először beszélgettünk normálisan. Megjavította a konyhában a csapot is, ami fél éve csöpögött. Talán még lesz belőle valami. Úgy tíz év múlva.
A szilvesztert Eszter és Nóra Ilonánál töltötték. Ilona megsütötte a híres káposztás pitéjét, Nóra rákpálcás salátát készített, Eszter pedig kocsonyát vitt. Timóteus az ablakpárkányon ült, és olyan arccal nézte a tűzijátékot, mint egy macska, aki már mindent látott az életben, és semmin sem lepődik meg.
Fél tizenkettőkor megszólalt a csengő. Az ajtóban Gábor állt, pezsgővel és egy doboz bonbonnal.
— Anya. Bejöhetek? Nem maradok sokáig. Csak boldog új évet szeretnék kívánni.
Ilona Eszterre pillantott. Eszter vállat vont.
— Gyere be — mondta az asszony. — Vedd le a cipődet. És moss kezet, nálam rend van.
Gábor nagyjából egy órát maradt. Többnyire hallgatott, és Nórát figyelte, aki ezekben a hónapokban mintha hirtelen nagyot nőtt volna. Eszternek annyit mondott: „Boldog új évet.” Többet nem. Éjfél után nem sokkal elment.
Eszter pedig, miközben Ilona szűk konyhájában mosogatta a tányérokat, egyszer csak arra gondolt, hogy ebben az évben egészen különös, mégis nagyon valódi család jutott neki. Egy volt anyós, aki közelebb került hozzá, mint a saját anyja. Egy lánya, aki megtanult almás piskótát sütni. Egy vörös macska, szakadt füllel. És egy volt férj, aki néha beugrik egy órára, és csapokat javít. Talán így tényleg jobb. Legalább őszintébb.