A kulcs aztán ott maradt Eszter kulcscsomóján, Ilona pedig soha többé nem kérte vissza.
Csengetésre senki sem jött ajtót nyitni. Eszter még egyszer megnyomta a gombot, várt néhány lélegzetvételnyit, aztán elővette a kulcsot, és óvatosan a zárba illesztette.
Ilona lakása régi építésű, kétszobás otthon volt, hosszú, keskeny előszobával. A fal mentén plafonig érő könyvszekrények sorakoztak, mintha egy apró könyvtárba léptek volna be. A levegőben régi papír, szárított gyógynövények és macskaeledel szaga keveredett. Tóbiás, a hatalmas, vörös kandúr, akinek az egyik füle régen megsérülhetett, azonnal előrohant, és dorombolva Nóra lábához dörgölőzött.
A lakás belsejéből, abból a hátsó szobából, amelyet Ilona dolgozószobának használt, beszéd hallatszott ki. Eszter felemelte a kezét, és hangtalanul jelezte Nórának: csend. Aztán megálltak az első könyvszekrény mellett.
— Anya, most komolyan, miért makacskodsz? — hallatszott Gábor hangja. — Ez csak egy papír. Aláírod, és kész. Semmi nem változik tőle.
— Ha valóban nem változik semmi, akkor miért van rá szükséged? — Ilona hangja nyugodt maradt, tiszta és fegyelmezett, olyan, mint egy régi tanárnőé.
— Azért, mert így biztosabb. Értsd meg, anya, válok. Eszter most mindenre rá fogja tenni a kezét, amire csak tudja. Ha te most nekem ajándékozod a lakást, ahhoz nem nyúlhat. Az ajándék nem közös vagyon, az az enyém lesz. Ha csak végrendeletet írsz, akkor majd egyszer… később… persze, az is örökség lenne, azt sem osztanák meg, de az ki tudja, mikor lesz. Nekem most kellene.
— Miért kellene most?
Gábor egy pillanatig nem felelt.
— Hát… Viktóriával valahol laknunk kell. Albérletre pénzt kidobni ostobaság. Itt meg két szoba van, ráadásul jó helyen. Te úgyis egész nyáron kint vagy a háznál. Odaköltöznél végleg. Friss levegő, kert, csend. Csináltatok neked új kályhát. Leszigetelem az egészet.
— Leszigeteled — ismételte Ilona halkan. — Hetvenegy éves vagyok, Gáborkám. A jobb kezem gipszben van. A legközelebbi patika négy kilométerre van onnan, végig földúton. Télen naponta kétszer jár busz.
— De hát majd kijárok hozzád!
— Most sem jársz. Két hét alatt egyszer jöttél el. Ma. Egy irattal a kezedben.
Eszter érezte, hogy Nóra ujjai görcsösen rászorulnak a kezére.
— Anya, még egyszer megpróbálom elmagyarázni…
— Nekem ne magyarázz semmit, nem vagyok gyerek. — Ilona hangjában ekkor már kemény él csendült. — Harmincöt éven át én magyaráztam gyerekeknek, hogyan reagál a sósav a vassal. Te pedig most azt akarod nekem elmagyarázni, milyen szépen lehet egy anyát kitúrni a saját lakásából. Nem, Gábor. Nem írom alá.
— De miért nem?!
— Mert a lakásról már rendelkeztem. Nórára hagyom. Két éve készíttettem végrendeletet közjegyzőnél. Törvényesen, szabályosan.
A lakásra nehéz csend ereszkedett. Eszter még azt is hallotta, ahogy a konyhában ketyeg az óra, és Tóbiás ropogtatja a tápot a tálkájából.
— Nórára? — kérdezte Gábor rekedten. — Anya, elment az eszed? Nóra tizennégy éves! Eszter az anyja! Vagyis Eszter fog rendelkezni ezzel a lakással!
— Nóra fel fog nőni — mondta Ilona változatlan nyugalommal. — Eszter pedig, veled ellentétben, soha nem nyúlkált másé után.
Gábor káromkodott egyet. Aztán megcsörrent a telefonja. Felvette, és a hangja egy csapásra megváltozott: puha lett, hízelgő, szinte doromboló.
— Igen, kicsim. Nem, még itt vagyok. Nem, nem akarja. Azt mondja, Nórára írta a végrendeletet. El tudod hinni? Ne idegeskedj már. Megoldjuk. A lényeg, hogy a kocsit már átírattam Zsoltra, ahogy megbeszéltük. A szerződésben négyszázezer forint szerepel. Eszter a vagyonmegosztásnál nem fogja megkapni, papíron már nincs is semmim. Mármint hivatalosan. Aztán ha lecsendesedik ez az egész, Zsolt visszaíratja rám. Nem, ő rendes, nem ver át. Jó, megyek mindjárt. Csókollak.
Eszter ott állt a könyvespolc mellett, és úgy érezte, mintha jéghideg víz futna végig az ujjain.
A terepjáró. Az a nagy, fekete, fényes autó, amely lent állt a ház előtt. Márciusban vették, hatmillió forintért. Eszter akkor tiltakozott. Minek ekkora monstrum, ha Gábor legfeljebb munkába jár vele meg néha ki a kertes házhoz? De Gábor meggyőzte: ez befektetés, jó autó, tartja az értékét, évek múlva sem fog sokat veszíteni az árából. A nyolcszázezer forintos kezdőrészlet Eszter pénze volt, az éves jutalma, amelyet eredetileg a konyha felújítására tett félre. A fennmaradó összeget hitelből fizették, közösen, a családi kasszából.
És most ez az autó a papírok szerint valami Zsolté lett. Négyszázezerért.
Nóra hirtelen elengedte Eszter kezét, és kilépett a szekrény takarásából.
— Apa — szólalt meg hangosan. — Szia.
Gábor a telefonjával a kezében jelent meg az előszobában. Először a lányát látta meg. Aztán Esztert. Az arca előbb elsápadt, majd vörös foltok lepték el.
— Ti… ti mióta álltok itt?
— Éppen elég ideje — felelte Eszter.
Ilona is kijött a dolgozószobából. Apró termetű, ősz hajú asszony volt, kék háziköntösben, a jobb karja kendővel felkötve, gipszben pihent a mellkasán. Ránézett Eszterre, aztán Nórára, aki még mindig a zacskóba csomagolt almás süteményt szorongatta, és szigorú arca egyszerre megremegett.
— Nórikám — mondta halkan. — Drága unokám. Gyere ide hozzám.
Nóra odaszaladt hozzá, és óvatosan ölelte meg, ügyelve arra, hogy ne érjen a sérült karjához. Ilona egészséges kezével végigsimított a lány haján, közben a válla fölött a fiára nézett.
— Te pedig, Gábor, menj el. A papírodat vidd magaddal. A kertes ház kulcsát meg hagyd az előszobaszekrényen, múltkor elvitted.
— Anya, most komolyan miatta…
— Nem miatta. Magam miatt. Menj.
Gábor még néhány másodpercig ott állt, markában a telefonnal. Aztán dühösen az előszobaszekrényre dobta a kulcsot, felrángatta a cipőjét, a fűzőket sem kötötte be, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az egyik polcról leesett egy porcelán kutyus. Nem tört össze, csak begurult a szekrény alá.
Tóbiás lenéző pillantással kísérte a távozását, majd visszaballagott a táljához. Nóra bemászott a szekrény alá a kis porcelánfiguráért, óvatosan előhúzta, és visszatette a helyére.
Később mindhárman Ilona apró konyhájában ültek, és aranyszegélyes, kék csészékből teáztak. Az almás süteményt felszeletelték. Ilona leharapott egy darabot a kissé túlsült széléről, majd pontosan azt mondta, amit Eszter előre sejtett:
— Ez a széle a legjobb. Ropog. Ügyes vagy, Nóra.
Nóra arca felragyogott. Nem sokkal később átment a szobába, hogy megsimogassa Tóbiást, Ilona pedig Eszter felé fordult.
— Ne haragudj rám, amiért ebben a két hétben nem hívtalak.
— Azt hittem, Gábor oldalán áll — mondta Eszter csendesen.
— Az ő oldalán… — Ilona lassan megrázta a fejét. — Szégyelltem magam, Eszter. Érted? Szégyelltem. Egyedül neveltem fel kilencéves korától, miután az apja elment. Azt hittem, tisztességes embert neveltem belőle. Erre egy hónapja beállít hozzám, leül pontosan oda, ahol most te ülsz, és előadja, hogy anya, szerelmes lettem, elmegyek, Eszterből elegem van, unalmas, mindig csak a kedvezményekkel meg a csekkekkel foglalkozik. Én pedig hallgattam, és közben arra gondoltam: Istenem, ezek az apja szavai. Szóról szóra. Az apja ugyanígy beszélt velem, amikor elhagyott. „Unalmas vagy, Ilona, a füzeteiddel együtt.”
Eszter nem szólt semmit.
— Már akkor fel akartalak hívni — folytatta Ilona. — Legalább ötször a kezembe vettem a telefont. Aztán mindig letettem. Az járt a fejemben, mit mondhatnék neked? „Bocsáss meg, felneveltem egy gazembert”? Aztán leestem a lépcsőről a háznál. Feküdtem a fűben, lüktetett a karom, és arra gondoltam: kit hívjak most? Nem őt. Téged hívtalak volna. Csakhogy az a nyomorult büszkeség…
— Ilona…
— És még valami. Az autóról tudtam. A múlt héten elszólta magát telefonon, hogy „Eszter úgysem kap semmit”. Akkor még nem értettem, mire gondol. Ma meghallottam, és összeállt a kép. Ezt nem hagyhatod annyiban. Abban a kocsiban a te pénzed is benne van.
— Fogalmam sincs, mit tehetnék — vallotta be Eszter. — Ha papíron már másé…
— Papíron! — horkant fel Ilona. — Papírra bármit rá lehet írni. Menj ügyvédhez. Jó ügyvédhez. És mondd meg neki, hogy ha kell, én a bíróságon is elmondom, amit hallottam. A saját fülemmel hallottam.
— Tanúskodna a fia ellen?
Ilona letette a csészéjét az asztalra.
— Én az igazság mellett fogok kiállni, Eszter. A fiam pedig gondolkodjon el rajta, ő melyik oldalon áll.
Hétfőn Eszter elkéredzkedett a munkahelyéről, és elment ügyvédhez. Egy kolléganője ajánlotta neki a könyvelésről, aki két évvel korábban maga is végigcsinált egy válást.