– Nem tudom, Júlia. De tényleg közösnek számít? Olyan magabiztosan mondogatta, hogy házasok vagyunk, tehát minden fele-fele.
Júlia ugyan nem jogász volt, hanem fodrász, de a húga, Katalin húsz éven át dolgozott egy közjegyző mellett titkárnőként, így Júliára is ragadt egy s más.
– Hívjuk fel Katalint – javasolta. – Két perc alatt elmagyarázza neked, mi a helyzet.
Katalin szinte azonnal felvette. A háttérben edények csörömpöltek, és egy unoka visított valamin.
– Na, figyelj – kezdte, miután végighallgatta őket. – Amit a házasság alatt kerestetek és tettetek félre, az közös vagyon, igen, azon osztozni kell. De amit örököltél, az kizárólag a tiéd. Családjogi szabály, harminchatodik paragrafus. Lehettek házasok tíz éve vagy akár ötven éve, mindegy. Az örökség és az ajándék annak a különvagyona, aki kapta. A telket édesanyád után örökléssel írattad a nevedre?
– Igen. Közjegyzőn keresztül. Megvan róla a papír.
– Akkor kész. A telek a te különvagyonod volt. Eladtad, tehát az érte kapott pénz is a te különvagyonod. Az adásvételi szerződés megvan, benne az összeggel?
– Meg.
– Bankszámlakivonat arról, hogy a vevő átutalta a pénzt a te számládra?
– Azt le tudom kérni.
– Kérd le, és tedd el nagyon biztos helyre. Ez lesz a bizonyítékod. Ha egyszer bíróság előtt akarja osztogatni, megmutatod: itt az öröklési bizonyítvány, itt az adásvételi, itt a beérkezett utalás. Ennyi. Abból az egymillió-hatszáznyolcvanezer forintból egy fillért sem kap. Ami viszont a közös megtakarításotok, az más kérdés, abból valóban jár neki a fele. De azt is tisztességesen kell rendezni, nem úgy, hogy ő sunyiban leemeli, aztán elviszi belőle a vörösét Caorléba.
– És ha már vett ki belőle valamennyit?
– Ha közös pénzből költött a szeretőjére, azt később a bíróságon elő lehet venni. Más az, ami a család érdekében történik, és más egy tetőmedencés hotel valami idegen nővel. Ha tudod bizonyítani, az ilyesmit figyelembe veszik.
– Köszönöm, Katalin.
– Ugyan már. És Eszter… jól tetted, hogy ilyen gyorsan léptél. A legtöbb asszony hónapokig csak sír, amíg a férfi mindent ki nem söpör a számláról.
Eszter letette a telefont. Júlia közben vizet engedett egy fazékba, és feltette a tűzhelyre.
– Na – mondta. – Akkor most jöhet a derelye.
Este fél kilenc tájban csörrent meg Eszter telefonja. Éppen az ötödik darabot rágta, és meglepetten állapította meg, hogy farkaséhes.
A kijelzőn ez állt: Zoltán.
Eszter Júliára pillantott. Júlia bólintott, hogy vegye fel.
– Halló.
– Eszter! – Zoltán nem beszélt, üvöltött. – Mi történt a kártyával? Mi ez az egész?!
– Melyik kártyával, Zoltán?
– A miénkkel! Ami a te számládhoz van! Fizetnék, erre azt írja ki, hogy a kártya le van tiltva! Belépek az appba a te azonosítóddal… – hirtelen elharapta a mondatot.
– Az én azonosítómmal? – kérdezett vissza Eszter nyugodtan. – Te az én belépésemmel használod az én banki alkalmazásomat?
– Hát… te adtad meg a jelszót, amikor a mosógépet rendeltük! Ez most nem lényeg! Nulla van rajta, Eszter! Nulla! Hova tűnt a pénz?
– Neked miért kellene most? Hiszen dolgozol. Délutános műszakban.
Csend lett. Csak Zoltán nehéz lélegzése hallatszott.
– Én… horgászcuccot akartam rendelni. Egy új pergetőbotot. Kilencig tart az akció.
– Egy pergetőbot hétszázhúszezerért? – kérdezte Eszter. – Tetőmedencével együtt?
Olyan némaság szakadt közéjük, hogy Eszter még Júlia konyhai órájának kattogását is meghallotta.
– Te… – préselte ki végül Zoltán. – Te kémkedtél utánam?
– Hazamentem, Zoltán. A saját lakásomba. Napközben. Felment a vérnyomásom. Te pedig az erkélyen csevegtél a királynőddel. Azzal, aki nem utazik másodosztályon.
– Eszter, te félreértetted…
– Semmit nem értettem félre. „Úgyis lenyel mindent.” „Nem ért a motorokhoz.” „Anyai pénz vagy nem anyai, kit érdekel.” Mindent tökéletesen értettem, Zoltán.
– Tedd vissza a pénzt – változott meg a férfi hangja. Kemény lett, idegen. – Az közös vagyon. Házastársak vagyunk. Jogom van a felére.
– Abból, amit együtt tettünk félre, igen, jár a fele. Négyszáznegyvenezer forint. Gyere, beadjuk a válókeresetet, törvényesen elosztjuk, és megkapod. De anya pénze az én örökségem. Különvagyon. Családjogi szabály, harminchatodik paragrafus. Elolvashatod, nem hosszú.
– Miféle válásról beszélsz, megőrültél? Egyetlen beszélgetés miatt?
– Nem a beszélgetés miatt, Zoltán. Hanem azért, mert huszonhárom évig etted a túrós palacsintáimat, aztán disznónak neveztél, és a szeretődet akartad elvinni anyám pénzéből nyaralni. Reggel te mondtad: nélkülem mész a tengerhez. Hát menj. Csak a saját pénzedből.
Eszter kinyomta a telefont. A keze már egyáltalán nem remegett.
Júlia vele szemben ült, és úgy nézett rá, mint egy színésznőre a nagyjelenet után.
– Eszterkém. Negyven éve ismerlek. Fogalmam sem volt, hogy ilyet is tudsz.
– Nekem sem – felelte Eszter.
Aztán egyszer csak nevetni kezdett. Sokáig nevetett, könnyekig, csuklásig, Júlia pedig simogatta a hátát, és újra meg újra töltött neki teát.
Aznap éjjel Júliánál aludt, egy összecsukható vendégágyon, Árkádij, a fikusz és a varrógép között. Zoltán még vagy tízszer hívta. Aztán üzeneteket kezdett küldözgetni. Először dühöngőket: „Meg fogod bánni”, „Egy fillért sem látsz”, „Bíróságra foglak rángatni.” Utána jöttek a könyörgőbbek: „Eszter, beszéljük meg”, „Hülye voltam, elismerem”, „Ez nem jelentett semmit, nem volt komoly.” Végül hajnali háromkor egy egészen furcsa mondat: „Anya kérdezi, hol vagy.”
Anya alatt az anyósát kellett érteni, Erzsébet asszonyt. Békéscsabán élt, évente kétszer látogatott el hozzájuk, és minden alkalommal hozott Eszternek egy üveg sózott gombát, valamint egy tanulságos történetet valamelyik szomszéd menyéről, aki „nem tisztelte eléggé az urát, aztán egyedül maradt”.
Másnap reggel Erzsébet asszony valóban telefonált.
– Eszter, én nem értem, mi zajlik nálatok. Zoltán azt mondja, elloptad tőle a pénzt.
– Erzsébet asszony, én semmit nem loptam el tőle. A saját számlámról vettem le a saját pénzemet. Azt, ami anyám telkének eladásából jött.
– De hát család vagytok! Egy családban nincs olyan, hogy enyém meg tied!
– Zoltán is így gondolja? Elmesélte magának, mire akarta elkölteni?
– Hát… pihenésre. Elfáradt az a férfi, neki is kell egy kis kikapcsolódás.
– Azt is mondta, kivel?
Az anyósa elhallgatott.
– Nikolettel, Erzsébet asszony. A szerviz recepciósával. Két hét Caorléban, hotel tetőmedencével. Hétszázhúszezer forint, plusz kétszázezer költőpénz. Anyám pénzéből. Abból a pénzből, amit az én anyám negyven éven át a kis telkéből kapart össze.
Hosszú hallgatás következett. Aztán Erzsébet asszony meglepően csendes, szinte emberi hangon szólalt meg:
– Hát ez… Tiszta apja. Az is, amikor én negyvenöt éves voltam, összeszedett magának valakit Hódmezővásárhelyen. Egy büfésnőt. Én is mindent lenyeltem akkor. Azt hittem, majd kinövi.
– Kinőtte?
– Ki. Húsz év alatt. Amikor már sem a büfésnőnek nem kellett, sem nekem.
Sóhajtott egyet.
– Jól van, Eszter. Nem foglak kioktatni. Dönts, ahogy jónak látod. De gombát azért viszek neked legközelebb is. A gomba nem tehet semmiről.
Eszter letette, és még egy darabig az ablakon bámult kifelé. Huszonhárom év alatt először sajnálta meg az anyósát.
Másnap Zoltán megjelent nála a raktárnál. Eszter az üvegfallal leválasztott irodából látta meg: a kapunál állt, ugyanabban a szürke ingben, és vitatkozott az őrrel. Végül valahogy átnyomakodott, és egyenesen Eszter kis helyisége felé indult.
– Eszter, gyere ki. Beszélnünk kell.
– Mondd itt.
– Itt emberek vannak.
– Annál jobb.
Zoltán körbenézett. A cementeszsákok mellett József ácsorgott, és úgy tett, mintha a raklapokat számolná. Valószínűleg már legalább harmadszor járt a végére.
– Ehhez nem volt jogod – kezdte Zoltán lehalkított hangon. – Az családi pénz. Én is tettem bele, ha tudni akarod. A prémiumaimból. Kiraboltál, felfogod?
– Pontosan mennyit tettél be oda hét év alatt, Zoltán? Akkor számoljuk ki.