Nem fog nyomozni utána, mint valami ócska tévésorozatban. Mégis azon kapta magát, hogy bemegy a főnökéhez, és azt mondja, felment a vérnyomása. Ami egyébként igaz is volt: az üzemorvosin megmérte, százötven per százat mutatott a készülék. A főnöke, Gábor úr, csak legyintett.
– Menjen haza, Eszter, menjen csak. Feküdje ki. József majd lezár maga helyett.
Nem sokkal egy után már a buszon ült. Az ablak túloldalán egyhangúan úsztak el mellette a szürke háztömbök, a nedves megállók, a gyrosos bódék és a patikák. Vele szemben egy asszony gurulós bevásárlótáskában palántákat vitt, műanyag poharakba ültetve; talán paradicsom lehetett. Eszternek ekkor eszébe jutottak apja almafái, és valami kemény gombóc szorult a torkába.
A ház előtt ott parkolt Zoltán Škodája. Az ezüstszínű, a hátsó sárvédőn azzal a horpadással, amit már harmadik éve ígért megcsináltatni. Ugyanott állt, ahol mindig: a kukák mellett, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Délutános, persze.
Eszter gyalog ment fel a harmadikra, mert a lift megint nem működött. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant. A kulcsot óvatosan fordította el a zárban, maga sem értette, miért ilyen halkan. A keze tette, magától. Az ajtó nesztelenül nyílt ki; Zoltán múlt hónapban megolajozta a zsanérokat. Ez is először történt meg hosszú évek óta.
Az előszobában ott sorakozott a férje cipője. A konyha felől kávéillat áradt. A konyhából nyíló erkélyről pedig beszéd hallatszott. Zoltán telefonált, és olyan hangon beszélt, amilyet Eszter már nagyon régen nem hallott tőle. Lágyan, kissé rekedten, doromboló, becézgető hangsúllyal.
– Jaj, nyuszikám, mondtam már, hogy elintézem. Ma este ki is fizetem. Igen. Igen, két hétre, ahogy szeretted volna. Nem, nem Rimini, milyen Rimini, ne viccelj már. Caorle, az a szálloda, tudod, ahol a tetőn van a medence. Láttam, amit átküldtél.
Eszter a kabátjában állt az előszobában, a táska még a vállán lógott, és még levegőt venni sem mert.
– Nem fog megtudni semmit. Reggel megmondtam neki, hogy elhízott, és nélküle megyek. Persze megsértődött. Hát sértődjön csak, legalább nem kérdezősködik. Azt mondom majd, hogy a fiúkkal megyek horgászni, aztán leugrom egy hétre Pécsre, kiszellőztetem a fejem. Beveszi. Ő mindig mindent lenyel.
Nevetett. Aztán elhallgatott, nyilván a telefon másik végén beszéltek hozzá.
– A pénz? Nikolett, ezt már elmagyaráztam. Közös számlánk van, most van rajta bőven, eladta az anyja telkét. Hogy az anyjáé volt-e vagy sem, az tök mindegy, házasok vagyunk, vagyis minden közös. Nekem is van kártyám ahhoz a számlához, akár most azonnal fizethetek vele. Ő úgysem nézi. Havonta egyszer, ha belép az alkalmazásba. Ha meg rákérdez, azt mondom, az autóra ment el, motorgenerál volt. A motorokhoz úgysem ért.
Rövid csönd következett.
– Hétszázhúszezer? Két főre, két hétre? Teljesen rendben van. Még költőpénzt is veszek le. Olyan kétszázezret. Megígértem neked, hogy nálam rendesen lesz minden, nem úgy, mint az exed mellett. Te nekem királynő vagy, a királynők pedig nem zötykölődnek másodosztályon.
Eszter lassan, nagyon lassan hátrálni kezdett. A háta mögött kitapogatta a kilincset. Kilépett a lépcsőházba, majd ugyanolyan hangtalanul zárta be az ajtót, ahogyan kinyitotta: a kulcsot finoman fordította el, ujjával tompítva a kattanást.
Lement az első emeletig, aztán ki az utcára. Elhaladt a horpadt Škoda mellett. A játszótérig ment, ott leült egy vizes padra, kabátostul. Csak ekkor vette észre, hogy remeg a keze. Nem is a fájdalomtól. Nem a megalázottságtól. A dühtől. Olyan haragtól, amilyet életében még soha nem érzett.
„Hogy az anyjáé volt-e vagy sem, az tök mindegy.”
Tök mindegy.
Az az anya, aki negyven éven át járt ki arra a telekre vonattal, kapával és vödrökkel. Az az anya, aki az ott szedett málnából főzte a lekvárt, és üvegekben küldte Rékának a kollégiumba. Az az anya, aki az utolsó szeptemberében, már betegen, arra kérte Esztert, vigye ki a házhoz; ott ültek a verandán, és azt mondta: „Esztikém, add el ezt a telket, ne kínlódj vele. A pénzt pedig magadra költsd. Magadra, érted? Ne a családra, ne felújításra. Rád. Te egész életedben mindent a családra adtál.”
Eszter elővette a telefonját. Annyira reszketett a keze, hogy kétszer is elrontotta a banki alkalmazás kódját. Aztán összeszedte magát. Eszébe jutott, mit szokott mondani magának a munkahelyén, amikor hibás áru érkezik, és a sofőr ordítani kezd: „Nyugalom. Lépésről lépésre.”
Lépésről lépésre.
Első: felhívni a bankot.
Tárcsázta az ügyfélszolgálatot, végighallgatta a zenét, benyomott néhány számot, mire végre kapcsoltak egy ügyintézőt. Fiatal női hang volt, fáradt, de udvarias.
– Jó napot kívánok. Szeretném letiltani a számlámhoz tartozó társkártyát. A kártya más nevén van, a férjemén.
– Kérem, mondja be a telefonos azonosító jelszót.
A jelszó „Murka” volt, így hívták az első macskájukat. Eszter bemondta.
– Melyik kártyát tiltjuk? Kérem az utolsó számjegyeket.
Eszter lediktálta.
– Mi a letiltás oka?
Egy másodpercnyi csönd után válaszolt.
– A kártyabirtokosba vetett bizalom elvesztése. Ezt be lehet írni?
A vonal túlsó végén mintha halvány mosoly bujkált volna a hangban.
– Azt rögzítem, hogy a számlatulajdonos kérésére. A kártyát letiltottam. Segíthetek még valamiben?
– Igen. Ha én átutalom erről a számláról a pénzt egy másik bankba, azt megtehetem, ugye? Ez az én számlám?
– A számla az ön nevén van, ön rendelkezik felette. Természetesen megteheti.
– Köszönöm. Nagyon köszönöm.
Második: átutalni a pénzt.
Megnyitotta a másik bank alkalmazását, ahol a fizetési számlája volt. Oda érkezett minden hónapban a bére. Átutalt rá mindent. Mind a kétmillió-ötszázhatvanezer forintot. A kijelzőn megjelent a zöld pipa és az üzenet: „Az utalás sikeres.” A régi számlán nulla maradt.
Eszter nézte azt a nullát, és egyetlen csepp bűntudatot sem érzett.
Harmadik: felhívni Júliát.
– Júli, igazad volt.
– Mi történt?
– Nikolett. Caorle. Tetőtéri medence. Hétszázhúszezer kettőjüknek, anya pénzéből. És hogy én úgyis mindent lenyelek.
Júlia olyan cifrán káromkodott, hogy Eszter elhúzta a telefont a fülétől.
– Hol vagy most?
– A ház előtt, egy padon.
– Ő otthon van?
– Otthon.
– Ne menj fel. Gyere hozzám. Hallod? Azonnal hívj taxit, és gyere ide. Csinálok derelyét, van darált húsom.
– Júli, én nem akarok derelyét.
– Nem kérdeztem, akarsz-e. Gyere.
Eszter elindult. A taxi keresztülvitte a városon, Sopron felé, gyárépületek, régi, omladozó díszítésű bérházak mellett. A sofőr mulatóst hallgatott, és a résnyire lehúzott ablakon át dohányzott. Eszter azt figyelte, hogyan húzza ki a menetszél a füstöt, és közben egyetlen gondolat zakatolt benne: „Még csak nem is fél. Annyira biztos benne, hogy úgysem megyek sehová, hogy eszébe sem jut óvatosnak lenni.”
Júlia kicsi garzonban lakott, tele cserepes virágokkal: ibolyák, muskátlik, meg egy hatalmas fikusz, amelyet Júlia Arkagyijnak nevezett. Ő maga alacsony, gömbölyű asszony volt, láncon lógó szemüveggel, rövid ősz hajjal, amelyet elvi okokból nem festett.
– Kabát le. Ülj le. És most elejétől a végéig mondj el mindent.
Eszter elmondta. Júlia közben tésztát nyújtott, és minden mondatnál egyre dühösebben nyomta rá a sodrófát, míg a végére a tészta szinte átlátszóvá vékonyodott.
– Nikolett – ismételte aztán. – Nikolett, Nikolett… Várj csak. Nem az a Nikolett, aki náluk a szervizben ül a pult mögött? Az a vörös, azokkal a karmokkal?
– Te ezt honnan tudod?
– Szeptemberben bevittem hozzájuk a kocsimat, emlékszel, nyikorgott a fékem. Zoltán még kedvezményt is adott. Ott ült a recepción egy vörös nő. Harmincöt körüli. A körmei ekkorák voltak. – Júlia az ujjaival három centit mutatott. – És úgy nézett Zoltánra… Akkor még arra gondoltam, ugyan már, pont rá? Aztán legyintettem, biztos csak képzelődöm.
– Nem képzelődtél – mondta Eszter.
Júlia ledobta a sodrófát, megtörölte a kezét a kötényébe, és leült vele szemben.
– Eszter. Ő most tombolni fog. Amint meglátja, hogy eltűnt a pénz. Rohanni fog a bankba, ordítani, hogy az közös vagyon. Készen állsz erre?