– Megvan minden kivonat a telefonomban. Ha akarod, máris előveszem, és végigmutogatom.
Zoltán elbizonytalanodott.
– Hát… én nem vezettem róla külön nyilvántartást.
– Én viszont igen. Összesen háromszáznegyvennégyezer forint került be tőled hét év alatt. Abból kétszáznyolcezret te magad vettél ki: egyszer gumikra, egyszer fogorvosra. A többi az én fizetésemből ment oda. Havonta negyvenezer, néha hatvanezer, ha prémiumot kaptam. Ami a közös pénzből törvény szerint megillet, azt megkapod. De anyám pénzét ne is próbáld belekeverni.
– Ki tömte tele a fejed ezzel a sok okossággal? Júlia?
– Nem Júlia, hanem a jogszabályok, Zoltán.
A férfi egy lépést tett felé. Az arca hirtelen vörös lett, csúnya, fenyegető kifejezés ült ki rá. Ugyanabban a pillanatban József odalépett Eszter mellé. Csak megállt ott, kissé görnyedten, munkáskabátban, felhorzsolt bütykökkel. Nem szólt semmit. Csupán alulról nézett fel Zoltánra.
– Eszter asszony – mondta aztán nyugodt hangon. – Megjött a kocsi a járólappal. A sofőr magát keresi. Az úrnak meg talán ideje lenne távoznia. Idegenek nem tartózkodhatnak az üzemi területen, munkavédelmi előírás.
Zoltán előbb Józsefre nézett, aztán Eszterre, majd megint Józsefre. Végül köpött egyet maga elé, és elment.
– Köszönöm, József – mondta Eszter, amikor a kapu becsukódott mögötte.
– Ugyan már – vont vállat József. – Amúgy semmiféle járólapos teherautó nem jött. Csak kitaláltam.
Eszter ezekben a napokban először nevetett fel a munkahelyén.
Műszak után bement az Eger utcai bankfiókba. Nem volt nagy sor: egy idős férfi állt ott nyugdíjas igazolvánnyal a kezében, mögötte egy fiatal anya babakocsival, távolabb pedig egy öltönyös férfi hangosan vitatkozott valamilyen hitelmoratóriummal kapcsolatban. Eszter sorszámot húzott, kivárta, amíg hívják, majd leült a gondosan kontyba fogott ügyintéző lány elé, és számlakivonatot kért az elmúlt hét év összes mozgásáról. Pecsételve. Külön igazolást is kért arról, mikor és mekkora összeg érkezett be az édesanyja telkének eladásából.
– Bírósági ügyhöz kell? – kérdezte a lány együttérzően.
– Igen. Oda – bólintott Eszter.
– Rendben, mindjárt kinyomtatom. Hét év anyaga elég vaskos lesz, úgy negyven oldal körül.
– Nem baj. Ráérek.
Júliához már egy átlátszó dossziéba fogott, vastag papírköteggel ment. Az ölében tartotta, mintha valami törékeny, pótolhatatlan dolgot vinne. Valójában az is volt. Az anyja kis hétvégi telke számokká, dátumokká és pecsétekké változva. Többé senki nem legyinthetett rá, hogy „ugyan, mit számít”.
Három nappal később ment haza, akkor, amikor Zoltán valóban műszakban volt. Ezúttal nem találgatott: felhívta a szervizt, és megkérdezte a mestert, aki ismerte őt. Aztán elővett két nagy, kockás utazótáskát, azokat, amelyekkel valaha a kilencvenes években Nyíregyházára jártak pufidzsekit venni. Szépen, rendben belepakolta Zoltán holmijait: ingeket, köztük a kék, lovacskás darabot, nadrágokat, zoknikat, borotvát, a sötétkék üvegű kölnit. A „Nagykanizsa legjobb horgásza” feliratú bögrét újságpapírba csomagolta, nehogy összetörjön.
A lakás közös volt. Házasság alatt vették, együtt törlesztették ki. Eszternek nem volt joga egyszerűen kirakni onnan, és Katalin ezt világosan el is magyarázta neki: amíg nincs vagyonmegosztás, az lakik benne, aki akar. Eszter ezért csak egy rövid üzenetet írt neki:
„A dolgaid összepakolva. Itt is lakhatsz, mehetsz Nikoletthez is. De veled egy szobában többé nem alszom. A válókeresetet beadtam az Ügyfélkapun keresztül. A lakás és a közös megtakarítás fele-fele arányban oszlik, ahogy kell. Anyám pénzéhez ne nyúlj. A papírok nálam vannak.”
Zoltán este érkezett. Megállt az előszobában a kockás táskák fölött, gyűrötten, zavartan, és Eszter hirtelen észrevette, mennyire nem fiatal már. A ritkuló haját hiába fésülte előre, a szeme alatt táskák ültek, a hasa ráborult az övére. Úgy látszik, az a nagy edzőtermezés egyelőre nem sokat segített.
– Eszter – szólalt meg végül. – Ne csináljuk már ezt. Komolyan. Egy ilyen semmiség miatt…
– Ez nem semmiség, Zoltán.
– Nikolett… az egész… ő kezdte. Ő jött rám. Én nem is akartam igazán. Férfi vagyok, na. Gyengeség volt.
– És a disznózás is gyengeség volt?
– Miféle disznózás?
– Kedd reggel. Amikor azt mondtad: „télire jól felhizlaltad magad”.
Zoltán elfintorodott.
– Jaj, hát azt csak úgy odavetettem. Hülye voltam. Nem gondoltam komolyan. Ismersz, néha előbb beszélek, mint gondolkodom, aztán megbánom.
– Nem véletlenül csúszott ki, Zoltán. Szándékosan mondtad. Azt akartad, hogy megsértődjek, és ne kérdezzem meg, hova mész. Nikolettnek is így magyaráztad el. Hallottam.
A férfi hallgatott. Aztán egyszer csak dühösen, szinte gyerekes sértettséggel kibökte:
– Egyébként ő is dobott. Nikolett. Amikor megtudta, hogy nincs pénz. Azt mondta, nem akar egy olyan csóróval bajlódni, aki a feleségétől kunyerál zsebpénzt. Aztán már ment is ahhoz a gumis Gáborhoz. Tessék, ennyi volt.
Eszter nézte őt, és pontosan értette, mire vár. Arra, hogy most megsajnálja. Hogy átöleli, megmelegíti neki a fasírtot, és minden visszarendeződik a régi kerékvágásba.
– Sajnálom, Zoltán – mondta csendesen. – De ez már nem az én gondom.
A férfi még állt egy ideig, aztán felkapta a táskákat, és elment. Később derült ki, hogy az anyjához költözött Békéscsabára. Erzsébet, úgy mesélték, nem fogadta kitörő örömmel, de beengedte. Legalább volt, aki ezentúl lesózza neki a gombát.
Májusban mondták ki a válást, különösebb cirkusz nélkül. Zoltán eleinte ügyvéddel fenyegetőzött, aztán elment egy tanácsadásra, ahol feltehetően ugyanazt mondták neki, amit Katalin is Eszternek. Az örökségből származó pénzt végül nem vitatta. A közös megtakarítást megfelezték, a lakást pedig eladásra szánták, hogy annak árát is elosszák, de ezzel nem kapkodtak. Az ingatlanpiac éppen állt, Eszter egyedül lakott ott, Zoltán pedig fizette a rezsi felét, és közben morgott.
Június végén Eszter elutazott a tengerhez.
Nem Riminibe, nem valami kezelésekkel telezsúfolt szanatóriumba. Réka, aki utolsóként tudta meg az egészet, és sokáig képtelen volt elhinni, hogy az apja „ilyet művelt”, határozottan kijelentette:
– Anya, szó sem lehet szanatóriumról. Dubrovnikba megyünk. Találtam egy kis házat a tenger mellett, a tulaj reggelit is készít, az udvaron pedig fügefa nő. És veszel magadnak új fürdőruhát. Valami élénket. Pirosat.
– Réka, milyen pirosat? Bele sem férek.
– Dehogynem. Felpróbáljuk a boltban. Anya, negyvenhét éves vagy, nem kilencven. És szép vagy. Mindig is szép voltál. Csak olyan ember élt melletted, aki ezt soha nem mondta ki.
A fürdőruha végül nem piros lett, hanem mély meggyszínű, fehér szegéllyel. Eszter sokáig állt benne a próbafülkében, és nézte magát a tükörben. Tavasszal nem sikerült lefogynia, sőt az idegeskedéstől még fel is szedett pár kilót. A hasa, a csípője, a karja mind ott volt, ahogy eddig. Az övé volt az egész. És egyszer csak arra gondolt: ez a test huszonhárom éven át cipelte haza a szatyrokat a boltból, súrolta a padlót, állt a tűzhely mellett, vitte ölben Rékát a rendelőből haza negyvenfokos lázzal, hurcolta az anyját orvostól orvosig. Ez egy rendes, dolgozó, jó test. Nem tartozik magyarázattal senkinek.
Dubrovnikban, már az első strandolós napon letelepedett melléjük egy idősebb házaspár Miskolcról. A nő úgy hetven körül járhatott, rikító sárga fürdőruhát viselt, és olyan vastagon kente be magát naptejjel, mintha cukormáz borítaná. Rámosolygott Eszterre, és azt mondta:
– Gyönyörű ez a szín magán. Ez a meggybordó igazán jól áll önnek.
– Köszönöm – felelte Eszter.
És akkor döbbent rá, hogy nem is emlékszik, mikor kapott utoljára bárkitől bókot.
Este Rékával a fügefa alatti verandán ültek. Műanyag pohárból bort ittak, és nézték, ahogy a tenger fölött lassan besötétedik az ég. Réka a vizsgáiról mesélt, egy fiúról a szomszéd csoportból, meg arról, hogy diploma után szeretne Kaposváron maradni. Eszter hallgatta, és közben mosolygott.
A telefonja halkan pittyent. Üzenet jött Zoltántól:
„Hol vagy? Anyám azt mondja, elmentél a tengerhez. Miből?”
Eszter ránézett a kijelzőre. Aztán lefényképezte a naplementétől rózsaszín tengert, a verandát, a boros poharat, és minden magyarázat nélkül elküldte neki.
Pár másodperc múlva mégis hozzátett egy mondatot:
„A sajátomból, Zoltán. Anyám pénzéből. Pont úgy, ahogy ő szerette volna.”
Aztán reggelig kikapcsolta a telefont.