Azt szerettem volna, ha magától kimondja: „Akkor én sem megyek.” De nem mondta ki.
Én pedig nem akartam könyörögni érte.
Indulás előtt még előkerült az a bizonyos rendelés
Másnap, huszonnegyedikén reggel elővettem az utazótáskámat, és beledobtam egy pulóvert, néhány otthoni ruhát meg a töltőmet. Apa a város másik végén lakott, nem először aludtam nála, ezért nem kellett úgy pakolnom, mintha egy hétre költöznék el.
Gábor közben lépten-nyomon utánam jött a lakásban.
– Te tényleg elmész?
– Tényleg.
– Apád tud róla?
– Már tud.
Előző este felhívtam. Végighallgatott, aztán rövid hallgatás után csak ennyit mondott:
– Gyere. Előveszem az ágyneműt.
Nem faggatott. Nem osztott tanácsokat. Nem magyarázta meg, mit kellene tennem.
Amikor behúztam a táska cipzárját, megrezzent a telefonom. Katalin írt.
„Eszter, holnap kilenc és tíz között hozzák a rendelést. Olyan nyolcvanezer forint körül lesz. Át tudod venni?”
Kétszer is elolvastam az üzenetet.
Aztán odanyújtottam Gábornak a telefont.
– Tegnap még azt mondtad, anyád majd megoldja.
Összeráncolta a homlokát.
– Mondtam neki.
– Úgy látszik, nem ment át.
Visszaírtam Katalinnak: „Holnap nem leszek nálatok, a szállítást nem tudom átvenni. A rendelést kifizetni sem fogom.”
Nem célozgattam. Nem játszmáztam. Nem hallgattam el semmit.
Elküldtem az üzenetet, majd letettem a készüléket az éjjeliszekrényre.
Szinte azonnal jött a válasz:
„Értem.”
Gábor a vállam fölött olvasta.
– Na, látod. Akkor tisztáztátok.
Egy pillanatra én is így hittem.
Indulás előtt letettem a táskát az előszobában, felvettem a kabátomat, és lehajoltam, hogy becsatoljam a csizmámat. Gábor az ajtó mellett állt.
– Este felhívlak.
– Rendben.
– Eszter, kérlek, ne csinálj ebből világvégét.
Kiegyenesedtem.
– Nem is csinálok. Karácsonyra apámhoz megyek. Anyádnak meglesz a saját családi estéje, nekem pedig az enyém.
Látszott rajta, hogy mondana még valamit, de végül lenyelte.
Felvettem a táskát, és kiléptem a lakásból.
Apánál senki sem kérte számon rajtam, miért nem terítettem meg tizenkét emberre
Apa szinte azonnal ajtót nyitott.
– Mit cipelsz ebben? Add csak ide.
Kivette a kezemből a táskát, és letette az előszobaszekrény mellé.
A konyhában már ott állt egy fazék a tűzhelyen, az asztalon egy zacskó mandarin hevert, a hűtőben pedig találtam egy halat, amit apa meg akart sütni. Vett még ostyát is, bár az ünnepi menühöz nagyjából annyira illett, mint gumicsizma a bálterembe.
– Azt magamnak vettem – közölte. – Úgysem szereted az enyémeket.
Valamiért éppen ettől nyugodtam meg igazán.
Ketten főzőcskéztünk. Én zöldséget aprítottam, apa a hallal bíbelődött. Később kirakott két tányért az asztalra, majd csak ennyit kérdezett:
– Gábor jön?
– Nem. Az anyjánál van.
Apa bólintott, és nem feszegette tovább.
Csak később, amikor már elpakoltuk az ételt a hűtőbe, szólalt meg újra:
– Összekaptatok?
– Még nem tudom.
– Hasznos válasz.
Elnevettem magam, bár nem volt túl vidám nevetés.
A telefonom néhányszor jelzett. Gábor küldött egy fényképet Katalin feldíszített nappalijáról, aztán írt még egy üzenetet: „Sajnálom, hogy így alakult.”
Néztem a sorokat, de nem válaszoltam.
Nem akartam karácsonykor üzeneteken keresztül kapcsolatot elemezni.
Tizenegy körül apával bekapcsoltunk egy régi vígjátékot. Ő már a vége előtt elaludt, én lehalkítottam a tévét, és betakartam egy pléddel.
Lefekvés előtt még ránéztem a telefonomra.
Katalintól nem érkezett semmi.
Akkor tehát tényleg elrendezték, gondoltam.
Reggel kiderült, hogy az „értem” mindenkinek mást jelentett
Gábor hívása ébresztett.
Alig múlt kilenc.
– Eszter, tudsz most beszélni?
Olyan volt a hangja, hogy azonnal felültem a kanapén.
– Tudok.
– Megjött a futár.
Még nem értettem, hol a baj.
– És?
– A rendelés nincs kifizetve.
Pár másodpercig egy szót sem szóltam.
Aztán megkérdeztem:
– Miért lenne kifizetve?
A háttérben Katalin hangja hallatszott. A szavakat nem tudtam kivenni, de a tónus nagyon is ismerős volt.
Gábor valószínűleg arrébb ment, mert halkabb lett körülötte a zaj.
– Anya azt hitte, hogy tegnap végül mégis kifizetted.
– Miből gondolta?
– Nem tudom.
– Leírtam neki, hogy nem fogom kifizetni.
– Tudom.
A helyzet végül meglehetősen egyszerűnek bizonyult. Katalin úgy rendelte meg az ételt, hogy átvételkor kelljen fizetni, ahogy korábban is szokta, amikor mindig én vettem át a csomagokat. Valamiért azt képzelte, hogy miután ő azt írta: „értem”, én majd mégis átutalom a pénzt, vagy külön felhívom az éttermet, és elintézem helyette.
Hogy miért gondolta ezt, arra soha nem kaptam választ.
Talán azért, mert régebben sokszor előfordult, hogy előbb felháborodtam, aztán mégis megcsináltam, amit kértek.
A futár közben az ajtó előtt várakozott. A dobozok és zacskók nála voltak, és teljesen érthető módon esze ágában sem volt fizetés nélkül átadni a rendelést.
– Akkor fizessétek ki – mondtam.
– Anyának most nincs elég pénz a kártyáján.
– Gábor, hány felnőtt ember van ott nálatok?
Elhallgatott.
Aztán csak ennyit mondott:
– Értem.
Már éppen azon voltam, hogy lezárom a hívást.