amikor a háttérből megszólalt valaki:
– Add ide nekem a telefont.
Egy pillanattal később már Katalin hangját hallottam.
– Eszter, én tényleg nem értem, miért pont ma kellett ezt eljátszanod.
– Mit kellett eljátszanom?
– Nagyon jól tudod, miről beszélek. Szólhattál volna rendesen előre, hogy nem lesz kifizetve a rendelés.
Megnyitottam az üzenetváltásunkat.
– Tegnap este tíz negyvenkettőkor ezt írtam: „A rendelést sem fogom kifizetni.”
Azonnal rávágta:
– Ne olvasd fel nekem, láttam.
– Akkor mégis mit kellett volna tennem ezen kívül?
Katalin egy darabig hallgatott, aztán hűvösen ennyit mondott:
– Régebben mindig segítettél.
És abban a pillanatban minden a helyére került.
Nem az zavarta, hogy nem hívtak meg. Nem is az, hogy megbántottak.
Hanem az döbbentette meg, hogy akit az ünnepi asztalnál kényelmes volt kívülállóként kezelni, az hirtelen a költségek tekintetében is kívülálló lett.
– Korábban olyan ünnepeknél kérték a segítségemet, ahová engem is vártak – mondtam. – Ma maguk között akartak lenni. Akkor oldják meg maguk között a fizetést is.
Katalin hangja élesebbé vált.
– Én soha nem mondtam, hogy idegen vagy nekünk!
– Gábornak azt mondta, nélkülem menjen.
– Mert nem akartam jelenetet!
– Érdekes módon most mégis sikerült összehozni.
Itt megálltam. Tudtam, hogy újabb öt perc vita semmit sem változtatna.
Katalin még odavetette:
– Jól van, akkor ünnepelj csak az apáddal.
Aztán bontotta a vonalat.
Nagyjából negyven perccel később Gábor üzenetet küldött, hogy végül átvették az ételt. A húga átutalta az anyjának a hiányzó összeget, a többiek pedig megígérték, hogy később beszállnak.
Senki nem maradt ünnepi vacsora nélkül.
Nem történt semmiféle katasztrófa.
Mindössze annyi változott, hogy hosszú évek óta először nem az én kártyámról ment le a férjem családjának ünnepi számlája.
Karácsony után azonban nem egészen az változott meg, amire számítottam.
Gábor késő délután érkezett meg apámhoz.
Ajtót nyitottam neki. Levette a kabátját, felakasztotta az előszobai fogasra, a kezében pedig ott volt az a szatyor, benne a holmijaimmal, amelyeket reggel kértem tőle.
Apám kinézett a konyhából.
– Isztok egy teát?
– Igen – felelte Gábor.
Ez kissé meglepett. Arra számítottam, hogy apám látványosan visszavonul a szobájába, vagy Gábor már az előszobában magyarázkodni kezd. Egyik sem történt.
Hárman ültünk le a konyhában. Apám bögréket tett az asztalra, teát töltött, majd hirtelen eszébe jutott, hogy fel akarta hívni az egyik ismerősét, és kiment a szobába.
Gábor egy ideig csak némán ült.
– Anya szerint direkt csináltad.
– És te mit gondolsz?
Az ujjai között forgatta a bögre fülét, de nem ivott bele.
– Tegnap még én is ezt hittem.
– És ma?
– Ma láttam az üzenetedet neki.
Ránéztem.
– Tegnap nem láttad?
– Nem. Azt mondtad, írtál neki. Én meg azt gondoltam, majd valahogy elintézitek egymás között.
Ebben az egy mondatban benne volt az egész házasságom az anyjával együtt.
Majd valahogy elintézitek.
Vagyis én intézzem el.
Eszembe jutott, hányszor mentem bele pontosan ebbe. Nem azért, mert bárki kényszerített volna. Hanem mert gyorsabb volt megcsinálni, mint vitatkozni. Egyszerűbb volt kifizetni, aztán később visszakapni a pénzt. Könnyebb volt korábban odaérni. Kényelmesebb volt hallgatni.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy a kényelem is családi szokássá tud válni.
– Ma nem megyek haza – mondtam.
Gábor felnézett.
– Miattam?
– Részben. De szeretnék nyugodtan apával lenni.
Bólintott.
Nem könyörgött, nem kezdte bizonygatni, hogy túlzásba viszem. Megitta a teáját, kivitte a bögrét a mosogatóhoz, elköszönt apámtól, és egyedül ment el.
Két nappal később tértem haza.
Katalinnal majdnem egy hónapig nem beszéltünk.
Végül ő írt rám először.
Közeledett Judit néni születésnapja, és a család nála készült összegyűlni. Katalin elküldte az időpontot, majd megkérdezte:
„Gáborral jöttök?”
Azt válaszoltam:
„Megyünk.”
Pár perccel később újabb üzenet érkezett:
„Rendben. Judit mindent maga rendel.”
Megmutattam Gábornak a kijelzőt.
Elolvasta, de nem fűzött hozzá semmit.
A születésnapra együtt mentünk. Az asztalon már ott sorakoztak az előételek, a konyhából meleg étel illata szállt, Judit néni pedig az ajtóban fogadott minket, és szinte azonnal magával vitte Gábort, hogy segítsen áttenni egy plusz széket.
Katalin az ablak mellett ült.
– Szervusz, Eszter.
– Jó napot.
Ennyi volt.
Senki nem kért meg, hogy vegyem át a rendelést. Senki nem akarta, hogy utaljak pénzt. Senki nem szólt, hogy érkezzek két órával korábban, vagy nézzem meg, elég lesz-e az étel.
Vacsora után Judit néni elkezdte összeszedni az üres tányérokat. Felálltam, hogy segítsek, de csak legyintett.
– Maradj csak. Ma vendég vagy.
Visszaültem.
Katalin ezt meghallotta. Előbb Judit nénire nézett, aztán rám, de nem szólt semmit.
Én pedig évek óta először valóban vendégként ültem végig egy családi ünnepet.