– Nem is köteles – feleltem.
Aztán inkább elhallgattam. Már ismertem ezt a kört: én nem egyetlen mondaton akadtam fenn, hanem évek alatt összegyűlt apró szúrásokról próbáltam beszélni, Gábor viszont minden esetet külön-külön vett elő. Így persze bármelyik jelentéktelen semmiségnek tűnt.
Egy héttel később Katalin maga hívott fel.
Nem azért, hogy bocsánatot kérjen.
Hanem hogy elkérje annak a bizonyos ételszállítónak a számát.
Azt mondta, karácsonyra sokan mennek hozzájuk.
Elküldtem neki.
Négy nappal az ünnep előtt újra rám írt. Azt kérdezte, meg tudnám-e oldani, hogy reggel átmenjek hozzá, és átvegyem a rendelést, ha a futár korábban érkezne. Neki ugyanis, mint írta, lehet, hogy dolga akad.
Visszaírtam, hogy csak ezért nem szeretnék már reggel odautazni. Állítsa be inkább olyan időpontra a kiszállítást, ami neki is megfelel.
Erre mindössze ennyit küldött:
„Rendben.”
Aztán megérkezett a menülista tizenkét főre.
És csak december huszonharmadikán este szólt Gábor, hogy ne utaljak, ne fizessek ki semmit.
– Miért? – kérdeztem vissza.
Ő megismételte:
– Anya majd elrendezi.
– Gábor, mi történt?
Leült velem szemben. A telefonját kijelzővel lefelé az asztalra tette, aztán mégis felkapta, mintha hirtelen szüksége lenne rá.
– Anya azt szeretné, ha holnap kicsit másképp lenne az összejövetel.
Vártam, hogy folytassa.
– Mit jelent az, hogy másképp?
– Azt kérte, hogy egyedül menjek.
Először azt hittem, rosszul hallottam.
– Egyedül? Vagyis nélkülem?
– Eszter, kérlek, ne kezdd el rögtön.
Na, ennél a mondatnál már teljesen világos lett, hogy nagyon is jól értettem.
Kiderült, hogy ott lesz a húga a férjével, Judit néni, az unokatestvére a feleségével, és még néhány rokon. Pont az a tizenkét ember, akiknek az ételéről Katalin két napon át velem egyeztetett.
– És engem miért hagynak ki?
Gábor az ablak felé fordította a tekintetét.
– Anya azt mondta, a születésnapja után rossz érzés maradt benne, és most nyugodtan szeretne együtt lenni a saját körével.
Hirtelen még válaszolni sem tudtam.
– Miféle rossz érzés? Én neki egyetlen szót sem szóltam.
– Nekem viszont igen.
– És?
– Gondolom, rájött, hogy elégedetlen voltál.
Ezen a ponton már egészen különös lett az egész.
Tehát segítettem megszervezni a születésnapját, utána otthon elmondtam a saját férjemnek, hogy rosszul esett valami, és ezért most kihúztak a következő családi ünnepből.
A menüt viszont azért még elküldték annak a menynek, akit végül nem szándékoztak meghívni.
Egy pillanatra majdnem belementem abba, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
Gábor nagyjából húsz percen át magyarázta, hogy ne tulajdonítsak ekkora jelentőséget ennek az egésznek.
Szerinte az anyja majd lehiggad. A következő alkalommal minden ugyanúgy lesz, mint régen. Egyetlen este miatt kár lenne elrontani a viszonyt.
– Te hallod magad? – kérdeztem tőle. – Azért nem hívnak meg, mert a saját otthonomban elmondtam neked, hogy valami rosszul esett.
– Én nem meséltem el neki a beszélgetésünket.
– Akkor honnan tudja?
Gábor elhallgatott.
Aztán kiderült, hogy néhány nappal a születésnap után Katalin rákérdezett nála, miért volt nekem „olyan arcom”, ő pedig azt felelte, hogy megsértődtem azon, amit mondott.
– Nem gondoltam, hogy ezt így fogja venni – mondta.
– Mégis hogyan kellett volna vennie?
– Nem tudom.
Itt tényleg elszakadt bennem valami. Nem kiabáltam, de olyasmiket mondtam, amiket talán nem kellett volna. Azt vágtam a fejéhez, hogy neki kényelmes úgy jó fiúnak maradni, hogy közben én viselem a következményeket. Hogy amikor az anyja bántóan viselkedik, mindig tőlem várja el a türelmet, mert velem könnyebb egyezségre jutni.
Gábor is felkapta a vizet.
– Te meg mindig mindent egy kupacba hordasz. Anya mond valamit rosszul, te pedig még három év múlva is előveszed.
Ebben volt némi igazság.
Valóban emlékeztem.
Mert semmi sem változott.
Fél óra múlva már mindketten kimerülten ültünk. Gábor végül azt mondta, felhívja az anyját, és megpróbálja helyrehozni a dolgot.
Egy pillanatra még azt is elhittem, hogy ezzel le lehet zárni az egészet.
Kiment a konyhába. Az ajtót nem csukta be, ezért csak foszlányokat hallottam.
– Anya, de miért kell ezt így…
Csend.
– Értem.
Újabb szünet.
– Nem, ő nem mondott neked semmit.
Körülbelül tíz perc elteltével Gábor visszajött.
– Azt mondta, ha akarsz, jöhetsz.
Ekkor majdnem elnevettem magam.
– Ha akarok?
– Igen.
– Gábor, és anyád akarja, hogy menjek?
Erre nem válaszolt.
Ez volt az a hamis feloldás, amit békülésként kellett volna elfogadnom: előbb kizárnak valakit a családi ünnepből, majd a fiú közbenjárására kegyesen megengedik, hogy mégis megjelenjen.
– Mondd meg neki, hogy köszönöm – feleltem. – Nem megyek.
– Eszter…
– Holnap apámhoz megyek.
Gábor felállt, és idegesen végigsétált a szobán.
– És én mit csináljak?
– Amit szeretnél. Téged hívtak meg.