Azt szerettem volna, ha magától mondja ki: „Akkor én sem megyek.” De ez a mondat nem hangzott el.
Kérlelni pedig nem voltam hajlandó.
Indulás előtt még előkerült az a bizonyos rendelés is.
Huszonnegyedike reggelén elővettem az utazótáskámat, beletettem egy pulóvert, néhány otthoni ruhát és a töltőmet. Apa a város másik végén lakott, és nem először maradtam nála éjszakára, így nem kellett úgy pakolnom, mintha egy hétre költöznék el.
Gergő közben úgy járkált utánam a lakásban, mint aki nem találja a helyét.
– Te most tényleg elmész?
– Tényleg.
– Apád tud róla?
– Már beszéltem vele.
Még előző este felhívtam. Végighallgatott, aztán egy rövid csend után csak ennyit mondott:
– Gyere. Előveszek ágyneműt.
Nem faggatott. Nem osztott tanácsot. Nem akarta megmondani, mit kellene éreznem.
Amikor behúztam a táska cipzárját, megrezzent a telefonom. Katalin írt.
„Réka, holnap kilenc és tíz között hozzák a rendelést. Olyan nyolcvanezer forint körül lesz. Át tudod venni?”
Kétszer is elolvastam az üzenetet.
Aztán odatartottam Gergő elé.
– Tegnap azt mondtad, anyád majd elintézi.
Összeráncolta a homlokát.
– Én szóltam neki.
– Úgy látszik, nem értette meg.
Válaszoltam az anyósomnak: „Holnap nem leszek nálatok, ezért nem tudom átvenni a szállítást. A rendelést kifizetni sem fogom.”
Nem célozgattam. Nem játszmáztam. Nem hallgattam el semmit.
Elküldtem, majd letettem a mobilt az éjjeliszekrényre.
Szinte azonnal jött a felelet:
„Értem.”
Gergő a vállam fölött olvasta.
– Na látod. Akkor ezt megbeszéltétek.
Nekem is úgy tűnt.
Indulás előtt kitettem a táskát az előszobába, felvettem a kabátomat, aztán lehajoltam, hogy felhúzzam a csizmámat. Gergő az ajtónál állt.
– Este felhívlak.
– Rendben.
– Réka, kérlek, ne csinálj ebből világvégét.
Felemelkedtem, és ránéztem.
– Nem csinálok. Karácsonyra apához megyek. Anyádnál meglesz a saját családi estéjük, nálam pedig az enyém.
Látszott rajta, hogy mondana még valamit, de végül lenyelte.
Felvettem a táskát, és kiléptem az ajtón.
Apánál senki sem kérte számon rajtam, miért nem terítek tizenkét főre.
Szinte azonnal ajtót nyitott.
– Mit cipelsz ennyire? Add csak ide.
Kivette a kezemből a táskát, és letette az előszobaszekrény mellé.
A konyhában már ott állt egy lábas, az asztalon egy zacskó mandarin hevert, a hűtőben pedig halat találtam, amit apa sütni készült. Vett még ostyát is, bár az ünnepi menühöz nagyjából annyira illett, mint csizma az asztalra.
– Azt magamnak hoztam – közölte. – Te úgysem szereted az enyémet.
Valamiért ettől végleg megnyugodtam.
Ketten főztünk. Én a zöldségeket aprítottam, apa a hallal bíbelődött. Később kitett két tányért az asztalra, és megkérdezte:
– Gergő jön?
– Nem. Az anyjánál van.
Apa bólintott, és nem feszegette tovább.
Csak később, amikor az ételt már elpakoltuk a hűtőbe, kérdezett rá:
– Összevesztetek?
– Még nem tudom.
– Hasznos válasz.
Elmosolyodtam.
A telefonom néhányszor jelzett. Gergő küldött egy képet az anyjáéknál feldíszített szobáról, aztán ezt írta: „Sajnálom, hogy így alakult.”
Néztem az üzenetet egy darabig, de nem feleltem rá.
Karácsonykor nem akartam üzenetekben vitatkozni.
Tizenegy körül apával bekapcsoltunk egy régi vígjátékot. Ő még a vége előtt elaludt, én lehalkítottam a tévét, és betakartam egy pléddel.
Lefekvés előtt még ránéztem a telefonomra.
Katalintól nem jött semmi.
Akkor tehát tényleg megoldódott, gondoltam.
Reggel derült ki, hogy az „értem” mindenkinek mást jelentett.
Gergő hívására ébredtem.
Kicsivel múlt kilenc.
– Réka, tudsz most beszélni?
Olyan hangon kérdezte, hogy azonnal felültem a kanapén.
– Tudok.
– Megjött a futár.
Még nem értettem, hol itt a baj.
– És?
– Nincs kifizetve a rendelés.
Pár másodpercig nem szóltam.
Aztán megkérdeztem:
– Miért kellene kifizetve lennie?
A háttérben Katalin hangja hallatszott. A szavakat nem tudtam kivenni, de a hangsúlyt annál inkább felismertem.
Gergő arrébb ment, mintha távolabb akarna kerülni tőle.
– Anya azt hitte, hogy tegnap mégis rendezted.
– Miből gondolta?
– Nem tudom.
– Leírtam neki, hogy nem fogom kifizetni.
– Tudom.
A helyzet végül meglehetősen egyszerűnek bizonyult. Katalin utánvétes ételrendelést adott le, ahogy korábban is szokta, amikor én vettem át a csomagokat. Valamiért úgy képzelte, hogy az „értem” után én mégis átutalom a pénzt, vagy majd külön elintézem a kifőzdével.
Hogy miért hitte ezt, arra soha nem kaptam választ.
Talán azért, mert régebben sokszor előfordult: előbb felháborodtam, aztán végül mégis megcsináltam, amit vártak tőlem.
A futár az ajtó előtt várakozott. A dobozok és zacskók nála voltak, de fizetés nélkül természetesen nem akarta átadni a rendelést.
– Akkor fizessétek ki – mondtam.
– Anyának most nincs annyi a kártyáján.
– Gergő, hány felnőtt ember van ott nálatok?
Elhallgatott.
Aztán csak ennyit mondott:
– Értem.
Már éppen lezártam volna a beszélgetést, amikor a háttérből meghallottam Katalin hangját.