– Add ide nekem.
Egy pillanattal később már Katalin szólt bele a telefonba.
– Réka, nem értem, miért kellett ezt pont ma eljátszanod.
– Mit játszottam el?
– Pontosan tudod. Normálisan is jelezhetted volna, hogy a rendelés nem lesz kifizetve.
Megnyitottam az üzenetváltásunkat.
– Tegnap 10:42-kor ezt írtam: „A rendelést sem fogom kifizetni.”
Azonnal rávágta:
– Ne olvasgasd nekem az üzeneteket. Láttam.
– Akkor mégis mit kellett volna tennem?
Katalin néhány másodpercig hallgatott, aztán hűvösen ennyit mondott:
– Régebben mindig segítettél.
És ebben a mondatban hirtelen minden a helyére került.
Nem az zavarta, hogy nem hívtak meg. Nem is az, hogy megbántottak.
Az lepte meg, hogy akit kényelmes volt idegenként kezelni az ünnepi asztalnál, az a költségeknél is egyszer csak idegenként kezdett viselkedni.
– Korábban olyan ünnepeknél kértek segítséget, ahová engem is vártak – feleltem. – Ma a saját családjukat gyűjtötték össze. Akkor oldják meg családon belül.
Erre felemelte a hangját:
– Én soha nem mondtam, hogy nem tartozol közénk!
– Gergőnek viszont azt mondta, nélkülem menjen.
– Mert nem akartam veszekedést!
– Érdekes, most mégis sikerült összehozni.
Itt befejeztem. Még öt perc vita sem vitt volna minket előrébb.
Katalin csak odavetette:
– Jól van, akkor ünnepelj az apáddal.
Aztán megszakította a hívást.
Nagyjából negyven perccel később Gergő írt, hogy végül átvették a rendelést. A húga átutalta az anyjának a hiányzó összeget, a többiek pedig megígérték, hogy később beszállnak.
Senki nem maradt ünnepi ebéd nélkül.
Nem történt semmiféle tragédia.
Csupán annyi változott, hogy több év után először nem az én kártyámról fizették ki a férjem családjának karácsonyi asztalát.
Karácsony után nem egészen az változott meg, amire számítottam.
Gergő estefelé érkezett meg apámhoz. Ajtót nyitottam neki, ő levette a kabátját, felakasztotta az előszobában, a kezében pedig ott volt a zacskó azokkal a holmijaimmal, amelyeket reggel kértem tőle.
Apám kikukkantott a konyhából.
– Teát kértek?
– Kérünk – válaszolta Gergő.
Ez meglepett. Arra számítottam, hogy apám látványosan visszavonul a szobájába, vagy Gergő már az előszobában magyarázkodni kezd. Egyik sem történt meg.
Leültünk hárman a konyhában. Apám csészéket tett elénk, teát töltött, majd eszébe jutott, hogy fel akart hívni egy ismerőst, és átment a szobába.
Gergő egy darabig nem szólalt meg.
– Anya szerint direkt csináltad.
– És szerinted?
Az ujjai között forgatta a csészét, de nem ivott belőle.
– Tegnap még én is ezt hittem.
– Ma pedig?
– Ma megláttam az üzenetedet neki.
Ránéztem.
– Tegnap nem láttad?
– Nem. Mondtad, hogy írtál neki. Azt gondoltam, majd valahogy elrendezitek egymás között.
Ebben az egy mondatban benne volt az egész házasságom az anyjával együtt.
Majd valahogy elrendezitek.
Vagyis: majd én elrendezem.
Eszembe jutott, hányszor mentem bele pontosan ebbe. Nem azért, mert bárki kényszerített. Hanem mert gyorsabb volt megcsinálni, mint vitatkozni. Egyszerűbb volt kifizetni valamit, aztán később visszakapni. Könnyebb volt korábban odaérni. Kényelmesebb volt csendben maradni.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy a kényelem is családi szokássá tud válni.
– Ma nem megyek haza – mondtam.
Gergő felnézett.
– Miattam?
– Részben. De szeretnék nyugodtan apámmal lenni.
Bólintott.
Nem kezdett győzködni. Nem mondta, hogy túlzásba viszem. Megitta a teáját, kivitte a csészét a mosogatóhoz, elköszönt apámtól, és egyedül ment haza.
Én két nappal később tértem vissza.
Katalinnal csaknem egy hónapig nem beszéltünk.
Aztán ő írt rám.
Emese néni születésnapja közeledett, és a család nála készült összejönni. Anyósom elküldte az időpontot, majd megkérdezte:
„Gergővel jöttök?”
Azt válaszoltam:
„Igen, megyünk.”
Pár perc múlva újabb üzenet érkezett:
„Rendben. Emese mindent maga rendel.”
Megmutattam Gergőnek a képernyőt.
Elolvasta, de nem fűzött hozzá semmit.
A születésnapra együtt mentünk. Az asztalon már sorakoztak az előételek, a konyhából meleg étel illata áradt. Emese néni az ajtóban fogadott minket, aztán rögtön magával vitte Gergőt, hogy segítsen áttenni még egy széket.
Katalin az ablak mellett ült.
– Szervusz, Réka.
– Jó napot.
Ennyi volt az egész.
Senki nem kért meg, hogy vegyem át a rendelést, utaljak pénzt, érkezzek két órával korábban, vagy ellenőrizzem, elég lesz-e az étel.
Vacsora után Emese néni elkezdte összeszedni az üres tányérokat. Felálltam, hogy segítsek, de ő legyintett.
– Maradj csak. Ma vendég vagy.
Visszaültem.
Katalin meghallotta. Előbb Emese nénire nézett, aztán rám, de nem mondott semmit.
Én pedig hosszú évek óta először tényleg úgy ültem végig egy családi ünnepet, mint vendég.