– Tényleg nem köteles – hagytam rá.
Akkor inkább elhallgattam, mert éreztem, hogy megint ugyanabba a zsákutcába jutunk, ahová mindig. Én nem egyetlen mondaton akadtam fenn, hanem éveken át gyűlő apró szúrásokról próbáltam beszélni. Gergő viszont mindegyiket külön-külön nézte, és úgy persze bármelyik jelentéktelen semmiségnek tűnt.
Egy hét múlva Katalin maga hívott fel.
Nem azért, hogy bocsánatot kérjen.
Hanem hogy elkérje annak a bizonyos ételkiszállítós helynek a számát.
Azt mondta, karácsonyra sok embert vár.
Elküldtem neki az elérhetőséget.
Négy nappal az ünnep előtt újra rám írt üzenetben. Azt kérdezte, meg tudnám-e oldani, hogy reggel átmenjek hozzá, és átvegyem a rendelést, ha a futár korábban érkezne. Neki ugyanis, mint írta, lehetnek programjai.
Azt válaszoltam, hogy nem szeretnék külön ezért kora reggel odautazni. Rendelje olyan időpontra, amikor neki megfelel.
Erre csak ennyit küldött vissza:
„Rendben.”
Aztán megérkezett a lista tizenkét főre.
És csak december huszonharmadikán este szólt Gergő, hogy semmit ne fizessek ki.
– Miért? – kérdeztem vissza.
Ő megismételte:
– Anya majd elintézi.
– Gergő, mi történt?
Leült velem szemben. A telefonját kijelzővel lefelé letette az asztalra, aztán mégis újra a kezébe vette.
– Anya azt szeretné, ha holnap kicsit másképp lenne az összejövetel.
Vártam, hogy folytassa.
– Ezt hogy érted?
– Azt kérte, hogy egyedül menjek.
Először azt hittem, rosszul hallottam.
– Egyedül? Vagyis nélkülem?
– Réka, kérlek, ne kezdjük rögtön.
Na, ennél a mondatnál már pontosan értettem.
Kiderült, ott lesz a húga a férjével, Emese néni, az unokatestvére a feleségével, meg még néhány rokon. Ugyanaz a tizenkét ember, akiknek az ételéről Katalin két napon át velem egyeztetett.
– És én miért nem leszek ott?
Gergő az ablak felé fordította a tekintetét.
– Anya azt mondta, a születésnapja után maradt benne valami rossz érzés, és most szeretne nyugodtan, csak a saját körében ünnepelni.
Hirtelen azt sem tudtam, mit feleljek.
– Miféle rossz érzés? Én neki egy szót sem szóltam.
– Nekem viszont igen.
– És?
– Gondolom, megérezte, hogy elégedetlen vagy.
Ez már különösen érdekes volt.
Tehát segítettem megszervezni a születésnapját, utána otthon elmondtam a saját férjemnek, hogy rosszul esett valami, és ezért most kihagynak a következő családi ünnepből.
A menüt azért az „eltávolított” menynek még gond nélkül átküldték.
Majdnem rávettem magam, hogy úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna.
Gergő nagyjából húsz percig győzködött, hogy ne tulajdonítsak ennek ekkora jelentőséget.
Szerinte az anyja majd „lehiggad”. A következő alkalommal már minden rendben lesz. Egyetlen este miatt nem kellene elmérgesíteni a kapcsolatokat.
– Te hallod egyáltalán, mit mondasz? – néztem rá. – Azért nem hívnak meg, mert a saját otthonomban elmondtam neked, hogy valami nem esett jól.
– Én nem meséltem el neki a beszélgetésünket.
– Akkor honnan tudja?
Gergő egy darabig hallgatott.
Végül kiderült, hogy pár nappal a születésnap után az anyja megkérdezte tőle, miért vágtam „olyan arcot”, mire ő azt felelte, hogy megsértődtem a szavai miatt.
– Nem gondoltam, hogy ezt így fogja venni.
– Mégis hogyan kellett volna vennie?
– Nem tudom.
Itt szakadt el nálam igazán a cérna. Nem kiabáltam, de olyasmiket is kimondtam, amiket talán nem kellett volna. A fejéhez vágtam, hogy neki nagyon kényelmes az én káromra jó fiúnak maradni. Hogy valahányszor az anyja bántóan viselkedik, mindig tőlem várja el, hogy nyeljek, mert velem könnyebb egyezkedni.
Gergő is felkapta a vizet.
– Te meg mindig mindent egy kupacba hordasz. Anya mond valamit rosszul, te pedig még három év múlva is emlékszel rá.
Ebben részben igaza volt.
Emlékeztem.
Mert soha semmi nem változott.
Fél óra múlva már mindketten kimerültünk. Gergő azt mondta, felhívja az anyját, és megpróbálja helyrehozni a dolgot.
Egy pillanatra még el is hittem, hogy ezzel vége lesz az egésznek.
Kiment a konyhába. Az ajtót nem csukta be, ezért csak mondattöredékeket hallottam.
– Anya, de hát minek kellett így…
Csend.
– Értem.
Megint szünet.
– Nem, ő neked semmit sem mondott.
Úgy tíz perc múlva Gergő visszajött.
– Azt mondta, ha szeretnél, eljöhetsz.
Ekkor majdnem felnevettem.
– Ha én szeretnék?
– Igen.
– Gergő, és anyád szeretné, hogy ott legyek?
Nem válaszolt.
Ez volt az a hamis megoldás, amit kibékülésként akartak elém tenni: előbb kizárnak valakit a családi ünnepből, aztán a fiú közbenjárására kegyesen megengedik neki, hogy mégis megjelenjen.
– Mondd meg neki, hogy köszönöm – feleltem. – De nem megyek.
– Réka…
– Holnap apához megyek.
Gergő felállt, és idegesen tett néhány lépést a szobában.
– És én mit csináljak?
– Amit akarsz. Téged hívtak meg.