– kérdeztem döbbenten, mert első pillanatban fel sem fogtam, mi történik.
– Rendet teszek – felelte Katalin olyan természetességgel, mintha a világ legmagától értetődőbb dolga volna, hogy a menyének a konyhájában pakolászik. – A rizst, a tésztát meg a lisztet teljesen rosszul tároljátok.
Mint kiderült, hozott magával egy halom új műanyag dobozt, az én feliratozott üvegeimet félrerakta, több fűszert pedig egyszerűen kidobott, mert szerinte már túl régiek voltak.
Pár héttel később megint túllépett egy határt: a tudtunk nélkül lecserélte a nappaliban a színes díszpárnáinkat szürkékre.
– Azok a régiek nagyon olcsó hatást keltettek – közölte magyarázatként.
Gergő még aznap este visszavitte neki a szürke párnákat, és határozottan megkérte, hogy ezentúl ne változtasson meg semmit az otthonunkban.
Katalin ezt halálos sértésnek vette.
Három teljes napig nem válaszolt Gergő üzeneteire. Aztán egyszer csak megjelent az ajtóban egy süteménnyel, és úgy viselkedett, mintha az egész jelenet meg sem történt volna.
És ez újra meg újra lejátszódott.
Bejelentés nélkül érkezett, arrébb tolta a bútorainkat, és mindenbe belekötött, amit én választottam ki. Egy alkalommal még egy szerelőt is kihívott, hogy cserélje le az étkezőasztal fölötti lámpát. Szerencsénkre a férfi előtte felhívott, hogy egyeztesse az időpontot, így még időben le tudtuk állítani az egészet.
Sokáig próbáltam türelmes maradni. Nem akartam Gergőt abba a helyzetbe hozni, hogy úgy érezze, választania kell az anyja és köztem.
Egy csütörtök délután azonban Katalin végképp átlépte azt a bizonyos láthatatlan vonalat.
Otthonról dolgoztam, éppen egy új kávézó látványtervét mutattam be az egyik ügyfelemnek videóhívásban. Gergő egy városon kívüli építkezésen volt, és csak estére ígérte magát haza.
A megbeszélés közepén meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó.
Néhány másodperccel később idegen férfihangok szűrődtek fel a földszintről.
– Oda tegyék, a fal mellé – utasította őket Katalin. – A régi polcot pedig nyugodtan elvihetik.
Elnézést kértem az ügyfelemtől, kikapcsoltam a mikrofonomat, és lesiettem a lépcsőn.
A nappaliban két bútorszállító állt egy hatalmas, sötét fából készült szekrény mellett. Katalin közben a keskeny könyvespolcunkra mutogatott, arra, amelyet Gergővel együtt újítottunk fel saját kezűleg.
– Mégis mi folyik itt? – kérdeztem.
Katalin elégedett mosollyal fordult felém.
– Meglepetés Gergőnek. Ezt az ócska kis polcot már régóta nem bírtam nézni. Vettem helyette valami rendeset, minőségit.
– Nekünk nincs szükségünk új szekrényre.
– Dehogynem. Ettől a szobától eddig olyan befejezetlen érzése volt az embernek.
A költöztetőkhöz fordultam.
– Kérem, vigyék vissza a szekrényt az autóhoz. Mi nem rendeltük meg ezt a szállítást.
A két férfi bizonytalanul Katalinra nézett.
– Itt marad – vágta rá élesen.
– Nem – mondtam nyugodtnak szánt hangon. – Ez az én otthonom is, és nem szeretném, hogy ez a szekrény bekerüljön ide.
A bútorszállítók végül úgy döntöttek, hogy az én kérésemet veszik figyelembe. Megfogták a súlyos darabot, és nagy nehezen kivitték a házból.
Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, Katalin szinte nekem támadt a tekintetével.
– Hogy merészelsz így megszégyeníteni idegenek előtt?
– Te jöttél be engedély nélkül, és te akartad kidobatni a bútorunkat.
– Én csak örömet akartam szerezni a fiamnak!
– Akkor előbb meg kellett volna kérdezned őt.
Az arca egyre vörösebb lett.
– Te állandóan úgy teszel, mintha mindenről te dönthetnél ebben a házban.
– Gergő és én közösen határozzuk meg, mi történik az otthonunkban.
– Fejezd már be, hogy folyton az otthonotoknak nevezed! – kiáltotta. – Ez a ház Gergőé.
Egy pillanatra annyira meghökkentem, hogy megszólalni sem tudtam.
– Tessék?
– A fiam nap mint nap azért dolgozik, hogy fizetni tudja ezt a házat.