Az anyósom egyszer akkora jelenetet rendezett a saját otthonomban, hogy csak álltam és hallgattam. Emelt hangon bizonygatta, hogy a ház kizárólag a fiáé, nekem pedig semmi jogom beleszólni abba, mi történik a falai között.
Úgy viselkedett, mintha az életünk minden apró részletéről neki kellene döntenie. Csakhogy amikor másnap reggel ismét megjelent a bejárati ajtónk előtt, a kulcsa már nem fordult el a zárban.
Felháborodásában azonnal előkapta a telefonját, és felhívta a férjemet.
Amikor Gergővel megvettük a házunkat, őszintén azt hittem, végre új korszak kezdődik a közös életünkben.
Közel hat éven át laktunk egy apró bérelt lakásban Hamburgban. Minden hónapban félretettünk valamennyit, lemondtunk a drága utazásokról, és minden nagyobb kiadás előtt alaposan átgondoltuk, valóban szükségünk van-e rá.
Miközben a barátaink új autókat vettek, vagy rendszeresen éttermekben vacsoráztak, mi szinte minden pluszban megkeresett forintot a leendő otthonunkra tettünk félre.
Én önálló belsőépítészeti tervezőként dolgoztam, Gergő pedig építőmérnök volt. Nem kerestünk rosszul, mégis sokáig elérhetetlen álomnak tűnt egy saját ház a városban.
Aztán rábukkantunk egy régebbi sorházra egy csendes, külvárosi környéken.
A homlokzata már megfakult, a fürdőszoba valószínűleg a nyolcvanas évek óta nem látott komolyabb felújítást, a kertben pedig olyan sűrűn nőttek a bokrok, hogy alig lehetett ellátni a kerítésig.
Mindezek ellenére azonnal beleszerettünk.
Nagy ablakai voltak, egy kicsi télikertje, és végre jutott volna hely egy dolgozószobának is. Én már az első bejáráskor magam előtt láttam, milyen lesz, ha egyszer rendbe hozzuk.
A vételár jelentős részét abból a pénzből fizettük ki, amelyet édesapám adott nekem, miután eladta a korábbi vállalkozását.
A fennmaradó összegre Gergővel közösen vettünk fel hitelt. Természetesen mindkettőnk neve bekerült a tulajdoni lapra.
Számunkra ez soha nem úgy létezett, hogy „az ő háza” vagy „az én házam”.
Ez a mi otthonunk volt.
Gergő anyja, Katalin azonban láthatóan egészen másként gondolta.
Már az első látogatásakor összefont karral járta végig a szobákat, és úgy osztogatta az utasításokat, mintha megkértük volna rá, pedig erről szó sem volt.
– A konyha és a nappali közötti falat ki kell bontani – jelentette ki határozottan. – Gergő már gyerekkorában is szerette a nyitott tereket.
– Mi inkább megtartanánk azt a falat – válaszoltam udvariasan. – Így legalább nem hallatszik be minden konyhai zaj a nappaliba.
Katalin elégedetlenül elhúzta a száját.
– Gergő világéletében utálta a zárt konyhákat.
A férjem ott állt mellettünk, így pontosan hallotta az egészet.
– Nekem tulajdonképpen nagyon tetszik Eszter elképzelése – mondta nyugodtan.
Az anyja úgy tett, mintha meg sem szólalt volna. Továbbment, majd a lépcső felé bökött.
– Ezt a szőnyeget is ki kell szedni. A hálószobába pedig mindenképpen világosabb tapéta kell.
Akkor még képes voltam mosolyogni ezen. Azt gondoltam, egyszerűen csak túlzottan gondoskodó anya, aki nehezen engedi el az egyetlen fiát.
Az igazi kellemetlenségek néhány hónappal később kezdődtek.
Gergő adott Katalinnak egy pótkulcsot. Alig néhány utcányira lakott tőlünk, és az volt a terv, hogy vészhelyzetben be tudjon jutni a házba. Ez akkor teljesen ésszerűnek tűnt. Amikor egyszer elutaztunk egy hétvégére, ő etette meg a macskánkat, és a postaládát is kiürítette.
Csakhogy nem sokkal később már nem kizárólag sürgős esetekben használta azt a kulcsot.
Egyik nap egy ügyféltalálkozóról értem haza, és Katalint a konyhánkban találtam. Az összes élelmiszer, amit a kamrában és a szekrényekben tartottunk, kipakolva sorakozott a munkapulton.
– Te mégis mit csinálsz itt?