Te meg a felesége vagy, aki itt lakik. Ennyi az egész.
– A vételár jelentős részét én fizettem ki – vágtam rá, igyekezve nyugodt maradni. – Ráadásul mindkettőnk neve szerepel a tulajdoni lapon.
Katalin csak legyintett, mintha valami jelentéktelen apróságot említettem volna.
– Engem nem érdekelnek ezek a papírok.
Aztán összefonta a karját, és olyan hangon folytatta, mintha valami megkérdőjelezhetetlen igazságot mondana ki.
– Egy férfi gondoskodik a családjáról, tehát a ház is az övé. Neked inkább hálásnak kellene lenned, amiért Gergő ilyen életet biztosít neked.
A szavai mélyen belém martak, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa rajtam, mennyire felzaklatott. Összeszorítottam az állkapcsomat, és igyekeztem higgadt maradni.
– Te is pontosan tudod, hogy ez nem igaz.
– Én csak azt tudom, hogy a fiam túlságosan engedékeny lett melletted – felelte élesen. – Addig-addig formáltad, míg már a saját házában is a te jóváhagyásodra vár.
– Gergőnek nincs szüksége az engedélyemre. Mi egyszerűen tiszteletben tartjuk egymást.
– Neked itt semmihez sincs jogod! – csattant fel Katalin olyan hangerővel, hogy biztos voltam benne, a szomszédok is hallják. – És főleg azt nem tilthatod meg nekem, hogy meglátogassam a saját fiamat!
Abban a pillanatban megértettem, hogy ennek a vitának nincs értelme. Akármit mondok, ő nem hallja meg.
Odamentem a bejárati ajtóhoz, és kitártam.
– Most elmész.
Katalin hitetlenkedve felnevetett.
– Ki akarsz dobni engem a fiam házából?
– Igen.
Mozdulatlanul állt, mintha arra számítana, hogy mindjárt visszavonom, amit mondtam.
– Gergő tudni fog erről.
– Helyes. Tudnia is kell.
Felkapta a táskáját, és elindult kifelé. A küszöbnél még egyszer visszafordult.
– Holnap reggel újra itt leszek. Akkor majd Gergővel tisztázzuk, kettőnk közül kinek van itt valódi beleszólása.
Amint kilépett, becsuktam utána az ajtót, majd azonnal felhívtam a férjemet.
Mindent elmondtam neki. A bútorokat, a kiabálást, és azt is, hogy az anyja szerint nekem semmiféle jogom nincs a saját otthonunkban.
Gergő egy ideig nem szólt semmit.
– Tényleg azt mondta, hogy te csak laksz ott? – kérdezte végül csendesen.
– Igen. És holnap vissza akar jönni, hogy veled megbeszélje, megtilthatom-e neki a bejárást.
– Azonnal indulok – mondta.
Másfél órával később már otthon volt. Nem próbálta mentegetni az anyját, és nem kezdte magyarázni, hogy biztosan félreértettem valamit, vagy Katalin nem úgy gondolta.
Csak átölelt, magához húzott, és halkan ennyit mondott:
– Sajnálom, hogy nem állítottam le ezt korábban.
Ezután felhívott egy zárszervizt.
Még aznap este kicserélték a zárat az első és a hátsó ajtón is.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem, amikor a szerelő már elment.
– Teljesen – felelte Gergő. – Anyám vészhelyzet esetére kapott kulcsot. Ő viszont úgy kezelte, mintha felhatalmazást kapott volna arra, hogy bármikor betörjön a magánéletünkbe.
Másnap reggel éppen a reggelinél ültünk, amikor matatást hallottunk az ajtó felől.
Katalin megérkezett.
Tisztán hallatszott, ahogy újra és újra megpróbálja bedugni a régi kulcsát a zárba. Aztán idegesen rángatni kezdte a kilincset.
Néhány másodperccel később megszólalt a csengő. Nem egyszer nyomta meg, hanem egymás után többször.
Gergő rám nézett, de nem mozdult.
A telefonja hamarosan rezegni kezdett az asztalon. Katalin hívta. Gergő felvette, és kihangosította.
– Gergő, valami baj van a záratokkal! – szólt bele zaklatottan. – Nem működik a kulcsom.
– Tudom.
A vonal másik végén hirtelen csend lett.
– Ezt hogy érted?
– Kicseréltettük a zárakat.
– Hogy mit csináltatok?
– Tegnap előzetes egyeztetés nélkül bejöttél az otthonunkba, bútorokat rendeltél ide, és a feleségemmel úgy beszéltél, mintha neki itt semmilyen joga nem lenne.