van szükséged.
Minden tekintet egyszerre szegeződött Erikára.
Az anyósom arca egy pillanat alatt hamuszürkévé vált.
Tamás összehúzta a szemöldökét.
— Esztertől is kértél pénzt?
— Nem így… nem egyenesen.
Eszter keserűen felnevetett.
— Azt mondtad, szétment a vízvezeték, és apa nem akar hozzányúlni a megtakarításokhoz.
Zoltán tenyere akkorát csattant az asztalon, hogy a poharak is megremegtek.
— Semmiféle vízvezeték nem ment tönkre!
Anyám apámra pillantott.
— László…
— Nem, Katalin. Hadd mondják végig.
Erika lassan visszaereszkedett a székére.
Mintha hirtelen éveket öregedett volna.
— Rendben.
Kinyitotta a táskáját, matatott benne néhány másodpercig, majd elővett egy barna borítékot.
Az asztal közepére tette.
— Ebben minden benne van.
Zoltán már nyúlt volna érte, de Erika rátette a kezét.
— Mielőtt bárki bármit mond, el kell magyaráznom.
— Nem — vágta rá Zoltán hidegen. — Először azt mondod el, mit műveltél.
Erika lassan elhúzta a kezét.
A borítékból több papír került elő.
Banki értesítések.
Átutalási bizonylatok.
Egy ügyvédi iroda hivatalos levele.
Tamás némán olvasni kezdett.
Aztán felnézett.
— Ki az a Gergő Molnár?
Erika nem válaszolt.
Eszter felkapott egy másik lapot.
— Anya…
Zoltán lassan visszaült a székre.
— Ne…
Erika ekkor sírni kezdett.
Ilyennek még soha nem láttam.
Nem azok a teátrális könnyek voltak, amelyeket az ember egy vitában fegyverként használ.
Nem jelenet volt.
Csak nyers, csupasz kétségbeesés.
— El akartam rendezni, mielőtt megtudjátok.
— Mit akartál elrendezni? — kérdezte Tamás.
Zoltán lehunyta a szemét.
— Gergő az öcsém.
Tudtam, hogy Zoltánnak van egy fiatalabb testvére.
Talán kétszer találkoztam vele az évek alatt.
Szeged környékén lakott, és már régóta nem járt el családi összejövetelekre.
— És neki mi köze ehhez? — kérdezte Eszter.
Erika elvett egy szalvétát, és az ujjai közé gyűrte.
— Három éve felhívott.
Zoltán rá sem nézett.
— Azt mondta, vállalkozást indít. Orvosi eszközök forgalmazásával akart foglalkozni.
Tamás arca megfeszült.
— És?
— Pénz kellett neki az induláshoz.
— Anya…
— Megígérte, hogy fél éven belül mindent visszafizet.
A papíron szereplő összegtől összeszorult a torkom.
Tízmillió-nyolcszázezer forint.
Eszter lassan leengedte a kezében tartott lapot.
— Te odaadtál neki tízmillió-nyolcszázezer forintot?
— Nem egyszerre.
Zoltán szeme elkerekedett.
— Honnan volt ennyi pénzed?
Erika egyre kapkodóbban beszélt.
— Volt félretett pénzünk.
— Hétmillió-hatszázezrünk volt.
— A többit hitelkeretből oldottam meg.
Zoltán egészen elcsendesedett.
— Az én nevemen?
Erika nem szólt.
— Az én nevemen, Erika?
— Közös számla volt.
— Mennyit?
A választ alig lehetett hallani.
— Négymillió-nyolcszázezret.
Eszter halkan számolni kezdett.
— Vagyis összesen tizenötmillió-hatszázezer.
— Gergő visszautalt belőle valamennyit.
— Mennyit?
— Kétmillió-négyszázezret.
Tamás maga elé húzta az iratokat.
— Itt az áll, hogy még tizenegymillió-háromszázhatvanezer forint tartozás van.
Erika aprót bólintott.
— És most emiatt kell a pénz? — kérdezte Eszter.
— Ebben a hónapban nagyobb részlet esedékes.
Zoltán arca olyan volt, mintha képtelen lenne felfogni, amit hall.
— Három év.
Erika ránézett.
— Zoltán…
— Három éve élsz mellettem úgy, hogy ezt eltitkoltad előlem.
— Féltem.
— És az volt a megoldásod, hogy a gyerekeinktől próbálsz pénzt szerezni?
Erika újra sírni kezdett.
— Csak időt akartam nyerni.
Eszter hitetlenkedve megrázta a fejét.
— Mindannyiunknak hazudtál.
— Nem akartam, hogy apátok így tudja meg.
Én továbbra is hallgattam.
A konyhában érzett dühöm addigra elpárolgott.
Nem azért, mert hirtelen megsajnáltam Erikát.
Hanem mert végre összeállt bennem, miért fordult ellenem olyan elszántan.
Nem én voltam a valódi baj forrása.
Én voltam az akadály.
Tamás évek óta megbeszélte velem a nagyobb pénzügyi döntéseket.
Eszter a saját pénzügyeit maga kezelte.
Erikának viszont gyorsan kellett pénz.
Én pedig az a személy voltam, aki nemet mondhatott.
Ezért kellett belőlem önző, érzéketlen menyet faragni.
Végül apám törte meg a csendet.
— És ez a Gergő most hol van?
Erika az ablak felé fordította a tekintetét.
— Február óta nem jelentkezik.
— Egyáltalán nem?
— Egyáltalán nem.
Zoltán felállt.
— Hazamegyek.
Erika azonnal felpattant.
— Veled megyek.
— Nem.
A szó nem volt hangos, mégis véglegesnek hatott.
— Zoltán…
— Most egyedül akarok lenni.
Erika remegni kezdett.
— Nem hagyhatsz itt így.
Apám nyugodtan közbeszólt.
— Maradhat nálunk, ameddig szeretne.
Zoltán felvette a kabátját.
Az ajtónál még megállt, de nem fordult vissza teljesen.
— Holnap látni akarok minden számlát. Mindet.
Erika bólintott.
— Igen.
— Beszélünk a bankkal.
— Igen.
— És ügyvéddel is.
Erika ismét bólintott.
Aztán Zoltán kilépett az ajtón.
Senki sem volt már éhes.
Apám a hatalmas adag paellára nézett az asztal közepén.
— Azt hiszem, ez most kihűl.
Teljesen abszurd mondat volt.
Éppen ezért tört ki néhányunkból ideges nevetés.
Még Erikából is.
Végül alig ettünk valamit.
A beszélgetések akadoztak, mintha minden szó előtt át kellett volna lépni valami láthatatlan akadályt.
Öt óra körül a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek.
Eszter vitte haza Erikát.
Mielőtt az anyósom elment volna, még odalépett hozzám.
— Nóra.
Nem feleltem, csak vártam.
— Amit a konyhában mondtam…
— Ne.
— Hadd magyarázzam meg.
— Nincs szükségem magyarázatra.
Lesütötte a szemét.
— Kétségbe voltam esve.
— Ettől még nem volt joga sértegetni, és főleg nem volt joga úgy beszélni a szüleimről.
— Tudom.
Erika először mondta ki ezt nekem így.
Nem tette hozzá, hogy „de”.
Nem próbált kibúvót keresni.
Nem indított újabb támadást.
Csak állt előttem megtörten.
— Sajnálom.