Nem vágtam rá azonnal semmit.
— Remélem, sikerül rendbe hozniuk ezt az egészet — mondtam végül.
Erika óvatosan rám nézett.
— Meg tudsz nekem bocsátani?
Egy darabig csak figyeltem az arcát.
— Ma még nem.
Bólintott. Nem vitatkozott, nem kérlelt tovább, nem próbálta meg kierőszakolni belőlem azt, amire még nem voltam kész.
Aztán elment.
A következő hetekben mintha az egész család kicserélődött volna.
Zoltán beszélt a bankkal. Kiderült, hogy az adósság valóban létezett, de közel sem volt annyira azonnali és végzetes, ahogyan Erika korábban beállította. Egy részét át lehetett ütemezni, más feltételekkel, kevesebb pánikkal, több józansággal.
Egy ügyvéd pedig ennél is fontosabb dolgot erősített meg.
Gergő hamisított iratokat mutogatott Erikának, hogy elhitesse vele: a vállalkozása sokkal jobb állapotban van, mint valójában. Nem egyszerű félreértésről volt szó. Nem rosszul sikerült üzletről. Hanem tudatos megtévesztésről.
És nem Erika volt az egyetlen, akit becsapott.
A család végül feljelentést tett.
Erika eladott egy kisebb garázst, amelyet még az apjától örökölt, és az abból befolyt pénzből visszafizetett valamennyit a tartozásból. Nem oldott meg mindent, de legalább elindított valamit. Valamit, ami már nem hazugságokra épült.
A legnagyobb döbbenet azonban csak majdnem két hónappal később ért bennünket.
Egy este Eszter telefonált Tamásnak.
— Gyertek át anyához. Most.
Amikor megérkeztünk, Zoltán a konyhában ült. Erika előtt egy újabb dosszié feküdt az asztalon.
Elsőre azt hittem, újabb adósság került elő.
De nem az volt.
A mappában egy tizenegy évvel korábbi magánkölcsön-szerződés lapult.
Zoltán annak idején 7 200 000 forintot adott kölcsön Gergőnek.
Úgy, hogy Erikának egyetlen szót sem szólt róla.
— Te tudtál erről? — kérdezte Eszter halkan.
Zoltán lassan megrázta a fejét.
— Már azt is elfelejtettem, hogy ez a papír még megvan.
Erika keserűen felnevetett.
— Nem a papír a lényeg.
Zoltán lehajtotta a fejét.
Aztán lassan összeállt a kép. Gergő több mint tíz éven keresztül külön-külön kereste meg a családtagokat pénzért. Mindig mással állt elő.
Egyszer üzleti lehetőségre hivatkozott.
Máskor sürgős tartozásra.
Aztán kihagyhatatlan befektetésről beszélt.
Volt, amikor egészségügyi problémát emlegetett.
És minden alkalommal ragaszkodott hozzá, hogy senki más ne tudjon róla.
Erika azért titkolta el a saját hitelét, mert pontosan tudta, Zoltán mennyire gyűlöli a testvérét a régi viták miatt. Zoltán pedig azért hallgatott a saját kölcsönéről, mert szégyellte bevallani, hogy egykor ő is hitt Gergőnek.
Mindketten egyedül akarták megoldani azt, amit soha nem lett volna szabad egyedül cipelniük.
És éppen ezzel rontottak mindenen.
Amikor aznap este kiléptünk a házból, Tamás megfogta a kezemet.
— Tudod, mi ebben a legrosszabb?
— Mi?
— Ha anyám már az elején elmondja az igazat, valószínűleg segítettünk volna neki.
— Igen — feleltem.
— Ehelyett téged támadott.
— Mert az könnyebb volt.
Tamás szomorúan bólintott.
Három hónappal később újra összegyűltünk.
Ezúttal Erika házában.
Nem volt kiabálás.
Nem hangzott el egyetlen megjegyzés sem arról, hogy mi mennyibe került.
Senki nem faggatott minket a megtakarításainkról.
A kávé után Erika egy tortával tért vissza a konyhából. Apám szemügyre vette.
— Ezt te sütötted?
— Nem. Vettem.
Apám elvigyorodott.
— És mennyi volt?
Egy pillanatra mindenki megdermedt. Senki sem tudta, nevessen-e, vagy készüljön fel egy újabb robbanásra.
Aztán Erika nevetni kezdett.
— László, maga javíthatatlan.
Apám felemelte a poharát.
— De legalább hitelkeret nélkül.
Erre már mindenki felnevetett.
Még Zoltán is.
Erika velem szemben foglalt helyet.
— Nóra.
— Igen?
— Szeretnék mondani neked valamit.
Éreztem, ahogy Tamás mellettem alig észrevehetően megfeszül.
Erika észrevette.
— Nyugalom. Ezúttal senkit sem fogok megsérteni.
Aztán rám emelte a tekintetét.
— Aznap, amikor mindenki előtt elkényeztetettnek neveztelek, azt hittem, ha sikerül elérnem, hogy a többiek önzőnek lássanak, akkor Tamás talán nem hallgat majd rád annyira.
Sok mindenre számítottam.
De ilyen őszinteségre nem.
— Értem — mondtam óvatosan.
— Szánalmas volt.
Nem feleltem.
— Később viszont rájöttem valamire.
— Mire?
Erika a fiára pillantott.
— Tamás nem azért kérdezi meg a véleményedet, mert te irányítod őt.
Aztán újra rám nézett.
— Hanem azért, mert ti ketten egy csapat vagytok.
Tamás az asztal alatt megszorította a kezem.
Erika mély levegőt vett.
— Én Zoltánnal éveken át pont az ellenkezőjét csináltam. Elhallgattam dolgokat, azzal magyarázva, hogy meg akarom óvni. Közben majdnem tönkretettem a biztonságunkat, mert egy olyan problémát próbáltam egyedül megoldani, amit soha nem lett volna szabad titokban tartanom.
Zoltán felemelte a poharát.
— Ez rám is igaz.
Erika halványan elmosolyodott.
Aztán ismét felém fordult.
— Amit akkor mondtam, azt már nem tudom visszavonni.
— Nem — mondtam halkan.
— De arról gondoskodhatok, hogy soha többé ne mondjak ilyet.
Néhány másodpercig csak néztem őt.
— Ez sokkal többet ér, mint ha még húszszor bocsánatot kérnél.
Erika tekintete megkönnyebbült.
— Akkor… rendben vagyunk?
Eszembe jutott a konyha.
A keze a karomon.
A szavai a szüleimről.
Az, ahogyan minden vendég előtt rám kiabált.
De eszembe jutott az is, ami azóta történt. A hallgatások, amelyek végre megtörtek. A hazugságok, amelyek napvilágra kerültek. És az, hogy a bocsánat nem azt jelenti, mintha semmi sem történt volna.
— Jobb úton vagyunk — mondtam végül.
Erika lassan bólintott.
— Ezzel már tudok mit kezdeni.
Apám közben nekilátott felszeletelni a tortát.
És éppen akkor, amikor már majdnem elhittem, hogy ezúttal tényleg nyugodt családi ebédünk lesz, Erika lenézett a saját szeletére, majd apám tányérjára.
— László, a magáé nagyobb.
Apám megállt a késsel a kezében.
— Erika, ha két centi torta miatt új családi háborút robbant ki, saját kezűleg teszem ki a konyhából.
Erika ránézett.
Aztán a tányérjára.
És amióta ismertem, talán először fordult elő, hogy úgy döntött: nem neki kell kimondania az utolsó szót.