Ha azt feleltem, hogy egyszerűen nincs több pénzem, mindketten megsértődtek. Anyám hálátlannak nevezett. Eszter pedig árulónak.
– Várható volt – mondta Katalin szárazon. – Hozzászoktak, hogy te vagy a pénzcsap. Amint elzártad, hirtelen már nem is voltál fontos.
Gábor arca megrándult, de nem vitatkozott.
Úgy tűnt, az anyjánál töltött egy hónap alatt legalább azt megtanulta, mikor jobb hallgatni.
– Küldtem pénzt Júliának – szólalt meg végül.
– Tudom. Felhívott, és nekem köszönte meg. Azt mondta, az apja végre eszébe jutott, hogy ő is létezik.
– Szégyellem magam, amiért így elhanyagoltam.
– Helyes. És még?
Gábor lesütötte a szemét.
– Én… vissza szeretnék jönni. Haza. Hozzád.
Katalin nem válaszolt azonnal.
Csak nézte azt a férfit, akivel huszonkét évet élt le egy fedél alatt.
Ugyanazt az embert, aki alig egy hónappal korábban még kiabált vele, és számon kérte rajta a vacsorát. Aki a fizetése nagy részét a húgához hordta, miközben a feleségének alig hagyott néhány ezer forintot a háztartásra. Aki odahívta az anyját, hogy az majd „helyreteszi” a feleségét.
– Miért? – kérdezte végül.
– Hogy érted azt, hogy miért?
– Úgy, ahogy mondom. Miért akarsz visszajönni? Hiszen itt boldogtalan voltál. Én kegyetlen vagyok, szívtelen, és csak a pénz érdekel. Legalábbis ezt harsogta az anyád.
Gábor keserűen elhúzta a száját.
– Anyám sok mindent beszél. A fele hazugság, a másik fele meg kitaláció.
– És erre csak most jöttél rá? Egy hónap kellett hozzá?
– Mindig is tudtam – mondta halkan. – Csak nem akartam beismerni.
Katalin felállt. A szekrényhez lépett, elővett két bögrét, majd bekapcsolta a vízforralót.
Gábor szinte lélegzetvisszafojtva figyelte. A tekintetében óvatos remény villant, főleg amikor Katalin nemcsak magának, hanem neki is töltött teát.
– Vannak feltételeim – mondta az asszony.
– Milyen feltételek?
– Jól figyelj, mert nem fogom újra elmondani. Először is: a te pénzed a mi pénzünk. Az én pénzem is a mi pénzünk. A családunkhoz tartozik, nem az anyádhoz, és nem Eszterhez.
– Rendben. Elfogadom.
– Másodszor: Júlia rendszeres támogatást kap tőlünk. Mindkettőnktől. Erről nem nyitok vitát.
– Igen. Természetesen.
– Harmadszor: ha az anyád még egyszer beállít ide vádaskodni, követelőzni vagy jelenetet rendezni, hívom a ház biztonsági szolgálatát. Nem érdekel, hogy ő szült téged.
Gábor bólintott.
Abban a pillanatban úgy festett, mint aki bármire rábólintana, csak maradhasson.
Katalin kortyolt a teából, aztán folytatta:
– És végül: ha még egyszer úgy felemeled rám a hangod, ahogy a múlt hónapban tetted, beadom a válókeresetet. Nem lesz beszélgetés, magyarázkodás, második lehetőség. Világos voltam?
– Igen. Megértettem.
– Akkor üdv itthon.
Felállt, és elé tett egy tányér gőzölgő, illatos ételt.
Gábor úgy meredt rá, mintha valami csodát látna. Az anyjánál eltöltött hetek, a készételek és az állandó zsörtölődés szemmel láthatóan nyomot hagytak rajta.
– Köszönöm – mondta rekedten.
– Ne hálálkodj. Egyél.
Gábor gyorsan evett, szinte kapkodva, alig rágta meg a falatokat. Katalin közben csendesen figyelte. Az arcán nem látszott meghatottság, sem diadal.
Tisztában volt a saját értékével.
Tudta, hogy egyedül is boldogulna. Nyugodtan, kényelmesen, mások szeszélyei és követelőzései nélkül. De a család nem kényszer, hanem döntés.
És ő most úgy döntött, ad még egy esélyt.
– Mi van Eszterrel? – kérdezte, amikor Gábor letette a villát.
– Rosszul van. A volt férje azt javasolta neki, adják el a lakást, és vegyenek egy kisebbet, olyat, amin nincs hitel. Eszter végül belement. Azt mondja, belefáradt a harcba.
– Ésszerű lépés. Kár, hogy nem két évvel ezelőtt jutottak erre.
– Igen – sóhajtott Gábor. – Ez igaz.
Eltolta maga elől az üres tányért, és a feleségére nézett.
Valami megváltozott a tekintetében.
Talán tisztelet volt.
Talán félelem.
Talán mindkettő.
– Katalin, tudom, hogy mindent elrontottam. Nagyon. De szeretném… szeretnék jobb lenni. Komolyan mondom, igyekezni fogok.
– Igyekezz. Aztán majd meglátjuk, mire mész vele.
Katalin leszedte az asztalt, majd újra töltött a bögrékbe.
Odakint lassan ráereszkedett az este a házakra. Áprilisi, szelíd meleg ült a levegőben. Távolabbról autók tompa zaja hallatszott, valahol egy kutya ugatott.
– Ma hívott anyám – szólalt meg Gábor egy idő után. – Hirtelen eszébe jutott, hogy te kis híján megölted. Szerinte lelökted a lépcsőről.
Katalin felvonta a szemöldökét.
– Megbotlott a küszöbben. Még meg is kérdeztem, nem ütötte-e meg magát.
– Gondoltam. Szeret… kiszínezni bizonyos dolgokat.
– Ez nagyon finom megfogalmazás.
Ezután egy darabig hallgattak.
A csend nem volt ellenséges, nem is nyomasztó. Egyszerűen csak csend volt.
Katalin arra gondolt, milyen másként is végződhetett volna minden egy hónappal ezelőtt. Ordíthatott volna. Könyöröghetett volna. Sírhatott volna, hogy ne menjen el.
Ő azonban nem ezt tette.
Meghúzta a határokat, és nem engedte, hogy átlépjék őket.
– Eszternek vannak szülei – mondta végül. – Van volt férje, és annak is ott vannak a szülei. Egy egész háló áll mögötte, ha segítségre van szüksége. Mégis valamiért azt képzelte, hogy én leszek a személyes bankautomatája.
– Anyám hergelte – vallotta be Gábor. – Folyton azt mondogatta neki, hogy neked annyi pénzed van, hogy azt sem tudod, hová tedd. Azt hajtogatta, hogy fösvény vagy.
– Nem vagyok fösvény, Gábor. Igazságos vagyok. A kettő nem ugyanaz.
– Most már értem.
Katalin kiitta a teáját, és a mosogatóba tette a bögrét. Aztán visszafordult a férjéhez.
– Menj, zuhanyozz le. A holmijaid ott vannak, ahol hagytad őket. Nem dobtam ki semmit.
– Köszönöm.
– És Gábor…
– Igen?
– Ha az anyád vagy a húgod megint nyomást próbál gyakorolni rád, akkor már tudod, mi az álláspontom. Nem fog változni. Soha.
Gábor bólintott, majd elindult a fürdőszoba felé.
Katalin egyedül maradt a konyhában.
A sötét ablaküvegben meglátta a saját tükörképét, és arra gondolt, hogy a szeretet néha nem a megbocsátásról szól.
Néha a szeretet azt jelenti, hogy az ember világos határokat húz, és kész megvédeni őket.
Az ő szülei elég bölcsek voltak ahhoz, hogy annak idején elengedjék az öccsét, és segítsenek neki önálló életet kezdeni. Később őt is hagyták a saját lábára állni, anélkül hogy bármit követeltek volna cserébe.
Valahogy így kellett volna működnie egy igazi családnak.
Nem úgy, hogy rángat, követel és bűntudattal irányít.
Az igazi család támogat, aztán elenged.
Gábor fél óra múlva tért vissza. Tiszta volt, frissebbnek látszott, mintha a víz nemcsak a port, hanem az elmúlt hetek egy részét is lemosta volna róla.
Bement a hálóba, lefeküdt a saját oldalára, és szokása szerint a fal felé fordult.
Egy perc sem telt el, már aludt.
Katalin az ajtóból nézte a hátát.
Nem ringatta magát illúziókba.
Lehet, hogy egy hónap múlva minden kezdődik elölről. Vagy egy év múlva. Lehet, hogy Gábornak nem lesz elég ereje szembeszállni az anyjával és a húgával. Lehet, hogy Katalin ismét ugyanabban a helyzetben találja majd magát.
De ha így lesz, akkor már felkészülten fogja várni.
Mert pontosan tudta, mennyit ér.
És ez az érték nem mérhető tizenkétezer forintnyi háztartási pénzben.