– Amelybe csak azért vagy bejelentve, mert én megengedtem.
– Te megütöttél engem! – hebegte Gábor, még mindig az arcát fogva.
– Ha nem térsz magadhoz, másodszor is megteszem – felelte Katalin hidegen. – Most pedig menj szépen anyádhoz, és sírd el neki, milyen gonosz feleséged van. Az ilyesmit úgyis szereti hallgatni.
Gábor felkapta a kabátját, és úgy viharzott ki a lakásból, mintha üldöznék.
Alig telt el egy óra, amikor megjelent az anyja.
Erzsébet becsengetett, de amint Katalin ajtót nyitott, már be is tört az előszobába, akár egy feldühödött vihar.
– Mit képzelsz magadról, te mérges kígyó? Kezet emelsz a fiamra? A saját férjedre?
– Jó estét, Erzsébet asszony – mondta Katalin nyugodtan. – Jöjjön csak beljebb, bár látom, ezt már önállóan is megoldotta.
– Ne tereld a szót! Láttam a foltot az arcán! Az arca közepén! Ő férfiember, neki emberek közé kell mennie!
Katalin a falnak támaszkodott, karba fonta a kezét, és olyan higgadtan nézett rá, hogy az anyósa ettől csak még jobban felpaprikázódott.
– A fia az én otthonomban ordítozott velem, ráadásul olyan szavakkal, amelyeket nem tűrök el. Megkapta, amit kiprovokált. Ha ez magának nem tetszik, vigye haza. Én nem ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjon.
– Hogy mersz így beszélni róla? – csattant fel Erzsébet. – Elvett feleségül, rendes életet adott neked!
– Érdekes, én egészen másképp emlékszem. Úgy rémlik, huszonkét évig én nyeltem le mindent, miközben ő beérte a nevetséges fizetésével, mert nem akarta „túlhajtani magát”.
Az idős asszony levegő után kapkodott a felháborodástól.
– Te… te hálátlan nő! Eszternek segítség kell! Egyedül van a gyerekkel! Te meg, elkényeztetett bábukám, minden fillért számon kérsz!
– Ez az elkényeztetett bábuka minden egyes forintért maga dolgozott meg – vágta rá Katalin. – És arra költi, amire jónak látja. Például Júliára, a saját lányomra, akit maga mellesleg három éve meg sem látogatott.
– Júlia már felnőtt! Gondoskodjon magáról!
– Ismerős szöveg. A fia is pontosan ezt mondja. Úgy látszik, ez nálatok családi örökség.
Katalin ellökte magát a faltól, és bement a hálószobába. Egy perc múlva egy hatalmas bőröndöt húzott maga után, azt a régit, amelyet valaha a családi nyaralásokra vittek magukkal.
– Tessék. Vigye el. Összepakoltam a fia holmiját. Fehérnemű, ruhák, iratok, minden benne van. Hazaviheti magához.
– Micsoda?
– Fogadja be. Ha ennyire kiváló ember, etesse, mossa rá a ruhát, hallgassa a panaszait. Én ebből kiszálltam.
Erzsébet kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd újra nekiveselkedett volna, de egyetlen értelmes szó sem jött ki rajta.
Ekkor egy nagy, lomha légy zümmögött be a lépcsőház felől, és körözni kezdett a mennyezeti lámpa alatt. Katalin ösztönösen legyintett, hogy elhessegesse.
Erzsébet hátralépett, megbotlott a küszöbben, és egy éles sikollyal kicsúszott a lépcsőházba. Térdre esett, a harisnyája pedig felszakadt a lépcső peremén.
– Te… te meg akartál ütni! Gyilkos! Bűnöző!
– A legyet hajtottam el. Ne hízelegjen magának.
Katalin kivonszolta a bőröndöt a küszöbig, és letette az anyósa mellé. Az asszony még mindig a földön ült, a térdét dörzsölgette, és dühösen sziszegett.
– Tényleg megütötte magát? Kell segítség? – kérdezte Katalin.
– Pusztulj innen! – morogta Erzsébet. – Ezt még megfizeted! Gábor el fog hagyni, és jól is teszi! Végre talál majd magának egy igazi feleséget!
– Szívből kívánok neki sok sikert a kereséshez.
Katalin becsukta az ajtót.
Egy darabig mozdulatlanul állt mögötte, és hallgatózott. A bőrönd kerekei végigdöcögtek a folyosón, Erzsébet még mindig káromkodott, aztán a liftajtó csattanva záródott.
Utána csend lett.
Katalin pontosan tudta, mennyit ér, és abban is biztos volt, hogy helyesen cselekedett.
Ekkor megcsörrent a telefonja.
A hívószám rejtett volt, de a hangot azonnal felismerte.
– Katalin, Eszter vagyok. Gábor felhívott. Azt mondta, kidobtad.
– Jó estét. Igen, nagyjából így történt. Pontosabban azt javasoltam neki, költözzön egy időre az édesanyjához. A lábai végül elfogadták az ajánlatot.
– Figyelj, nem tudom, mi zajlott köztetek, de…
– Eszter, ezt most egyszer mondom el. A bátyád szinte az egész fizetését neked adta. A közös háztartásra hagyott tizenkétezer forintot. Ezután nekem esett, üvöltött, és követelte, hogy tartsam el. Szerinted ez rendben van?
A vonal túlsó végén csend támadt.
– Hát… ő csak segíteni akart.
– Nem. Ő hőst akart játszani az én pénzemből. Amikor ez nem sikerült, hisztériát rendezett. Ez nem segítség, Eszter. Ez élősködés.
– Te ezt nem érted. Nekem tényleg nagyon nehéz.
– De, értem. Vannak gondjaid. Csakhogy azok a te gondjaid, nem az enyémek. Nekem is van lányom, vannak szüleim, és megvannak a saját kiadásaim. Nem fogok eltartani egy felnőtt nőt, aki saját magát sodorta ebbe a helyzetbe.
– Kegyetlen vagy.
– Lehet. De legalább őszinte. Viszlát.
Katalin bontotta a hívást, majd letiltotta Eszter számát. Utána letiltotta Erzsébetét is. Végül Gáborét.
Gondolkodjon most egy kicsit csendben.
A következő hónap úgy múlt el, mint egyetlen hosszú, békés nap.
Katalin dolgozott, rendszeresen küldött pénzt Júliának, és gyakran beszélt a szüleivel. Az apja már elkezdte a fogászati kezeléseket, és büszkén újságolta, hogy nemsokára megint gond nélkül bele tud majd harapni egy almába.
Gábor ezalatt az anyjánál lakott.
Katalin a közös ismerősök elejtett megjegyzéseiből tudta meg, hogy a férfi nem érzi magát különösebben boldognak. Kiderült, hogy Erzsébet vendégszeretete korántsem olyan határtalan, ha nem pár napos látogatásról, hanem egy felnőtt fiú állandó jelenlétéről van szó.
Eszter naponta hívogatta a bátyját, hogy ráöntse a panaszait. Munka, gyerek, hitel, volt férj – minden baja végtelen áradatként zúdult Gábor nyakába.
Április közepén Katalin feloldotta Gábor számának tiltását.
Nem megbocsátásból tette. Egyszerű kíváncsiság vezette.
Egy órán belül meg is érkezett az üzenet.
„Beszélhetnénk?”
Katalin röviden válaszolt:
„Gyere hétre.”
Pontban hétkor csengetett.
Gábor virágcsokorral állt az ajtóban. Lefogyott. A szeme vörös volt; Katalin nem tudta eldönteni, az álmatlan éjszakáktól vagy a sírástól.
Sajnálatot nem érzett iránta.
– Gyere be.
Gábor belépett a lakásba, és körbenézett, mintha most látná először a helyet, ahol annyi évet leélt. A virágokat óvatosan letette a kis előszobai szekrényre.
– Katalin, én…
– Ülj le. Beszélni fogunk.
A konyhába mentek. Katalin nem kínálta teával, vacsorával sem. Leült vele szemben, és várta, hogy megszólaljon.
Gábor nyelt egyet.
– Ostoba voltam. Nem egyszerűen ostoba, hanem teljesen vak.
– Ez nem újdonság – mondta Katalin. – Folytasd.
– Anyám az őrületbe kergetett. Eszter is. Mindennap ugyanazt hallgattam: segítsek, adjak, oldjak meg valamit.