Katalin nem hagyta annyiban.
– Eszternek van volt férje, aki hónapról hónapra rendesen fizeti a gyerektartást. A férfi szülei imádják Nórát, és gyakran besegítenek körülötte. Ott vannak a te szüleid is: az anyád ugyan nem dolgozik, de az apád még aktív kereső. És ott vagy neki te is. Mondd meg nekem, miért pont nekem kellene viselnem az ő pénzügyi döntéseinek terhét?
– Mert neked van pénzed! – vágta rá Gábor, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
– Igen, van. Olyan pénzem, amit a saját időmmel, a saját idegeimmel és a saját egészségemmel kerestem meg. És én döntöm el, mire költöm.
– Szóval nekem ebbe semmi beleszólásom nincs?
Katalin felállt a kanapéról, odalépett hozzá, és egyenesen a szemébe nézett.
– Gábor, neked is van fizetésed. Nem túl magas, de neked ez megfelel. Te mondtad többször is, hogy nem akarsz beleszakadni a munkába. Én nem nyúlok a te pénzedhez, és nem oktatlak ki, mire költsd. Akkor te mégis milyen alapon gondolod, hogy rendelkezhetsz az enyémmel?
– Azért, mert egy család vagyunk, az ég szerelmére!
– Pontosan. Család vagyunk. Te, én és Júlia. Ez a mi közvetlen felelősségi körünk. Mindenki másnak csak akkor segítünk, ha akarunk, és ha meg is tehetjük.
Gábor sarkon fordult, és kiviharzott a szobából.
Katalin hallotta, ahogy a konyhában kinyitja a hűtőt, kivesz egy sört, majd lepattintja a kupakot.
Fáradtan felsóhajtott.
Egy óra múlva Gábor visszajött. Nyugodtabbnak tűnt, de az arcán még mindig ott ült az a makacs, sértett kifejezés.
– Anyám hívott – kezdte. – Azt mondja, te ezt direkt csinálod. Szerinte mindig is utáltad Esztert.
– Az anyád azt mond, amit akar. Nem kötelességem szeretni a húgodat. Tisztességesen kell viselkednem vele, és ezt meg is teszem. De az nem feladatom, hogy eltartsam.
– Ez csak átmeneti! Eszter majd összeszedi magát, és mindent visszafizet!
– Gábor, Eszter harmincnégy éves. Mégis mikor tervezi, hogy végre talpra áll? Negyvenévesen? Ötvenévesen? Vagy majd akkor, amikor Nóra felnő, munkába áll, és ő kezdi eltartani az anyját?
– Kegyetlen vagy.
– Nem. Józanul látom a helyzetet. A kettő nem ugyanaz.
Eltelt egy hét.
Gábor továbbra is komoran járkált a lakásban. A fogai között szűrte a szavakat, és mintha szándékosan Katalin füle hallatára hívogatta volna Esztert, hangosan sajnálkozva a gondjai miatt.
Katalin nem reagált. Úgy tett, mintha meg sem hallaná.
Pénteken Gábor megkapta a fizetését.
Száznyolcvannyolcezer forint volt, és egyáltalán nem igyekezett eltitkolni az összeget.
Este letett tizenkétezer forintot a konyhaasztalra.
– Ez a háztartásra.
Katalin ránézett a pénzre.
– Tizenkétezer? Az egész hónapra?
– Két hétre. Utána adok még.
Katalin felvette a bankjegyeket, lassan megszámolta, majd visszanézett a férjére.
– És hol van a maradék százhetvenhatezer?
– Semmi közöd hozzá.
– Elküldted Eszternek?
Gábor nem válaszolt. Nem is kellett. Az arckifejezése mindent elárult.
Katalin óvatosan visszatette a pénzt az asztalra.
– Értem. Tehát adtál nekem tizenkétezer forintot a háztartásra, a fizetésed szinte teljes részét pedig átutaltad a húgod lakáshitelére. Jól értelmezem a megállapodásunkat?
– Igen. Ha te ennyire elvhű akarsz lenni, akkor élj a saját pénzedből.
– Rendben.
Gábor szemmel láthatóan nem erre a válaszra számított.
Katalin egyszerűen felkapta a táskáját, és bement a hálószobába.
A férfi a konyhában maradt, zavartan és értetlenül.
Másnap Katalin elment bevásárolni.
Csak magának vett ennivalót.
Hazavitte, szépen bepakolta a hűtőbe, majd vacsorára pontosan egy adagot készített.
Gábor éhesen ért haza.
Kinyitotta a hűtőt, és meglátta a dobozokat, amelyekre fekete filccel ez volt írva: „Katalin”.
– Ez meg mi a bohóckodás? – kérdezte ingerülten.
Katalin az asztalnál ült, és éppen a salátája utolsó falatait ette. Nyugodtan felnézett rá.
– Miféle bohóckodás?
– Hol van az én kajám?
– Fogalmam sincs. Tizenkétezer forintot adtál háztartási kiadásra. Én abból mosószert, tisztítószereket és egyéb szükséges dolgokat vettem. Az étkezésedről mostantól gondoskodj te.
– Elment az eszed? Én vagyok a férjed! Neked kötelességed etetni engem!
– Tényleg? És ezt mire alapozod? A pénzedet odaadtad a húgodnak. Akkor etessen ő.
Gábor a konyha közepén állt, az arca vörös volt a dühtől.
Katalin közben teljes nyugalommal elmosta a tányérját, és betette a szárítóba.
– Szórakozol velem?
– Egyáltalán nem. Csak követem a te gondolatmenetedet. Te úgy döntöttél, hogy a húgod fontosabb, mint a saját családod. Rendben. Tudomásul vettem. Mostantól mindenki magáról gondoskodik.
– Ez nevetséges!
– Nem, ez a döntéseid következménye. Ahogy egy okos ember mondaná: ha látni akarod az eredményt, előbb keresd meg az okot.
– Milyen ember? Miféle hülyeséget beszélsz már megint?
– Teljesen mindegy. A lényeg az, hogy ezt a rendet te választottad. Most együtt kell élned vele.
Gábor felkapta a kocsikulcsot, és kivágódott a lakásból.
Egy órával később gyorséttermi zacskóval tért vissza.
A nappaliban evett, a kanapén ülve, a tévét bámulva.
Katalin úgy tett, mintha észre sem venné.
Ez így ment egy teljes hétig.
Gábor készételeken, virslin és szendvicseken élt. Katalin közben rendes ételeket főzött magának: levest, fasírtot, friss zöldségekből salátát.
Nem zavartatta magát, akkor is nyugodtan evett, amikor a férje ott volt mellette.
A hét végére Gábor pénze elfogyott.
Egyik este szokatlanul kérlelő arccal állt meg a felesége előtt.
– Figyelj… nem tudnál kölcsönadni egy kis pénzt fizetésig?
– Kölcsön? Neked?
– Igen. Úgy húszezer forintot. Jövő héten visszaadom.
Katalin felnevetett.
Nem gúnyos nevetés volt, inkább rövid, őszinte meglepetés.
– Gábor, ezt most komolyan mondod? Százhetvenhatezer forintot odaadtál a húgodnak, tizenkétezret hagytál a háztartásra, és most tőlem kérsz kölcsön?
– Miért, mi ebben a különös?
– Kérj Esztertől. Most nála van a pénz. A te pénzed.
– Ő nem fog adni! Lakáshitelt fizet!
– Akkor kénytelen leszel egyedül megoldani.
Gáborban ekkor valami elszakadt.
Olyan hangosan kezdett ordítani, hogy a szomszédok valószínűleg két falon keresztül is hallották.
Kapzsinak, szívtelennek, számítónak nevezte Katalint, és még ennél sokkal csúnyább szavakat is hozzávágott.
Követelte, hogy azonnal adjon neki enni, mert ő a férje, a ház ura, a családfő.
Katalin egy darabig némán hallgatta.
Aztán felállt, odalépett hozzá, és teljes erőből pofon vágta.
A csattanás éles volt, a mozdulat határozott, habozás nélküli.
Gábor hátratántorodott, a válla a falnak ütődött, és döbbenten kapott az arcához.
– Mi… mit művelsz?
– Észhez térítelek. Te nem vagy itt semmiféle úr, Gábor. Egy élősködő vagy, aki egyszerre két családból akar megélni. És nem fogsz itt állni, és velem üvöltözni az én lakásomban. Igen, az én lakásomban.