Március váratlanul enyhének bizonyult. A hó alig néhány nap alatt eltűnt, és csak sáros tócsákat meg a felázott föld nehéz, nyirkos szagát hagyta maga után. Katalin jókedvűen tartott hazafelé: a negyedéves jutalom jóval magasabb lett, mint amire számított.
Gábor már az előszobában várta. A félfának támaszkodott, és úgy figyelte őt, mint aki fejben már összead, kivon, mérlegel valamit. Katalinnak egy pillanat sem kellett hozzá, hogy megértse: a férje már tud a prémiumról.
– Szia, drágám. Úgy hallottam, szép kis jutalmat kaptál.
– Jó estét. Igen, ma utalták.
Levette a kabátját, aztán bement a konyhába. Gábor azonnal utána indult, mintha attól tartana, hogy egyetlen másodpercre is szem elől téveszti. Katalin feltette a vízforralót, elővett egy bögrét a szekrényből, közben végig érezte magán a férfi vizslató tekintetét.
– Mennyi lett, ha nem titok?
– Kétszáznyolcezer forint. Levonások után valamivel több mint száznyolcvanezer.
– Ó, az jó. Nagyon is jó.
Gábor összedörzsölte a tenyerét, majd leült az asztalhoz. Katalin ismerte ezt a mozdulatot. A férje mindig pontosan így helyezkedett el, amikor valamit ki akart alkudni, vagy rá akarta venni valamire.
– Figyelj, az a helyzet… Eszternek gondjai vannak a lakáshitellel. A válás óta egyedül fizeti. El tudod képzelni? Ráadásul Nóra még olyan kicsi.
– Tudom, hogy a húgod elvált. Két éve történt.
– Pontosan. Most nagyon kellene neki százhúsz- vagy százhatvanezer forint. Elmaradt néhány részlettel, a kamatok meg csak nőnek. Anya telefonált, azt mondta, tényleg nagy a baj.
Katalin lassan beleengedte a teafiltert a bögrébe. A forró víz fokozatosan aranyszínűre változott. Nem válaszolt azonnal; hagyott magának néhány másodpercet.
– Gábor, ezt a pénzt én kerestem meg. Egyedül. Van fogalmad róla, mennyit dolgoztam az elmúlt három hónapban?
– Jó, jó, tudom. De hát családról van szó!
– A te családodról. A te húgodról. Neki is vannak szülei, mégpedig a te szüleid. Van volt férje, akinek törvény szerint tartásdíjat kell fizetnie. És ott vannak a volt férj szülei is, akik rajonganak az unokájukért.
Gábor homloka összerándult. Látszott rajta, hogy nem számított ilyen gyors és határozott ellenállásra. Katalin belekortyolt a teába, aztán nyugodtabb hangon folytatta.
– Ha akarod, levezetem neked. Egy munkaórám nagyjából háromezer-kétszáz forintot ér. Egy teljes munkanap körülbelül huszonkétezer. Egy hét száztizenkétezer. Egy hónap majdnem négyszáznegyvennyolcezer. Ez a jutalom másfél hónap az életemből. Érted, miről beszélek?
– Komolyan? Te ezt így számolod ki?
– Teljesen komolyan. Nem vagyok hajlandó másfél hónapnyi munkámat feláldozni egy felnőtt nő miatt, aki saját maga döntött a válás mellett, és úgy vállalta tovább a lakáshitelt, hogy tudta: egyedül nem fogja bírni.
Gábor hátradőlt a széken. Az arcán megjelent a bosszúság, bár még próbálta visszafogni magát. Katalin úgy döntött, enyhít a hangján.
– Nézd, megértem, hogy aggódsz a húgodért. Ez természetes. De nekünk is van Júliánk, aki már két éve Nyíregyházán él, és a barátnőivel bérel lakást. Neki kizárólag én küldök pénzt.
– Júlia nagykorú. Megoldja.
– Huszonegy éves, és még tanul. Azért oldja meg, mert minden hónapban utalok neki lakbérre és élelmiszerre. Te az elmúlt két évben küldtél neki akár egyszer is bármit?
Gábor nem felelt.
A hallgatása tökéletes válasz volt.
Katalin kiitta a teáját, majd felállt.
– Legyen így: nem zárkózom el attól, hogy segítsünk, ha megengedhetjük magunknak. De nem most, és nem ekkora összeggel. Nekem is vannak kötelezettségeim.
– Miféle kötelezettségeid?
– Apámnak meg kell csináltatnia a fogait. Hetvenkét éves, kevés a nyugdíja. Anyámmal együtt mindent odaadtak az öcsémnek, amikor az elindult az életben. Hálás vagyok nekik, mert engem is támogattak, amikor szükségem volt rájuk. Ez a lakás, ahol élünk, a nagymamámtól maradt az unokákra. Az öcsém lemondott a részéről a javamra. Egyébként a szüleink kérésére.
– Hogy jön ide az apád? Most Eszterről beszélünk!
– Nagyon is ide tartozik, mert az én szüleim is család. Az én családom. Nem értem, miért kellene automatikusan a te húgodnak fontosabbnak lennie számunkra.
Aznap este Katalin a kanapén ült, kezében a telefonjával. Gábor közben csapkodta az ajtókat, és látványos zajjal pakolta az edényeket a konyhában.
Katalin felhívta az édesanyját.
– Szia, anya. Hogy van apa?
– Jaj, Katikám! Valahogy tartja magát. Azt mondogatja, hogy már megszokta, de én látom, mi az igazság. Csak kását meg levest eszik. Fáj neki, ha bármi keményebbet kell megrágnia.
– Ma kaptam jutalmat. Utalok egy kis pénzt. Elég lesz a fogorvosra?
– Kislányom, ugyan már! Ne csináld. Majd kitalálunk valamit…
– Anya, elég ebből. Apának rendesen kell ennie. Átküldöm a kártyádra.
Százhatvanezer forintot utalt.
A számláján húszezer maradt váratlan kiadásokra.
Gábor belépett a szobába, és észrevette a telefon képernyőjét.
– Mit művelsz?
– Elküldtem apának a pénzt a kezelésre.
– Mennyit?
– Százhatvanezret.
Gábor arca sötétvörösre váltott. Katalin látta, ahogy a nyakán kidagadnak az erek, és megrándul egy izom a halántékánál. A férfi kinyitotta a száját, aztán újra becsukta, végül összeszorított fogai között préselte ki a levegőt.
– Tehát a drága apucikádnak simán odaadsz százhatvanezret, de az én húgomnak, akinek valóban szüksége lenne rá, egy fillért sem?
– A húgod egészséges, harmincnégy éves nő. Az apám idős ember, akinek minden falat fájdalmat okoz. Szerintem a különbség elég nyilvánvaló.
– A különbség az, hogy téged egyáltalán nem érdekelnek az én rokonaim! Ennyi a különbség!
Katalin letette a telefonját maga mellé, és a férjére nézett.
Még mindig remélte, hogy Gábor megérti. Hogy legalább most eszébe jut a józan ész.
– Gábor, beszéljük meg nyugodtan. A válást a húgod kérte. Senki nem tette ki otthonról. A férje nem csalta meg, nem ivott, és nem emelt rá kezet. Eszter egyszerűen úgy döntött, hogy nélküle jobb lesz neki. Ez az ő választása volt.
– És ez mit jelent? Hogy most megérdemli, hogy szenvedjen?
– Azt jelenti, hogy vállalnia kell a döntései következményeit, ahogy minden felnőtt embernek. A lakáshitelt még házasságban vették fel. Pontosan tudta, hogy egyedül nem fogja tudni fizetni. A férje felajánlotta, hogy adják el a lakást, és osszák el a pénzt, de Eszter nemet mondott, mert mindent magának akart megtartani.
– Ezt meg honnan veszed?
– Anyád mesélte. Részletesen. Körülbelül másfél éve, Nóra születésnapján.
Gábor elhallgatott.