Néhány pillanatig olyan csend ereszkedett az asztalra, mintha mind a tizenkét ember egyszerre felejtett volna el levegőt venni.
A szüleim valenciai nappalijában ültünk. A két család azért gyűlt össze, hogy megünnepeljük apám hetvenedik születésnapját.
A konyhában hatalmas adag paella várakozott. Az asztalon pirított kenyér, alioli, különféle tapasok, borosüvegek sorakoztak, középen pedig ott állt a torta, amelyet anyám a sarki pékségben rendelt meg.
Öt perccel korábban még minden úgy festett, mint egy átlagos, kissé zajos, de békés családi ebéd.
Apám letette a borosüveget az asztalra.
A férjem, Tamás, falfehéren meredt maga elé. Anyám előbb Erikára nézett, aztán rám, mintha kétségbeesetten próbálná kitalálni, mi történhetett azalatt, amíg kivitte a tányérokat a konyhába.
A kezem még mindig jéghideg volt.
Nem a kiáltás miatt.
Hanem azért, amit Erika pár perccel korábban odabent, a konyhában mondott nekem.
Lassan felálltam.
— Rendben — szólaltam meg nyugodt hangon. — Ha már mindenki előtt akar erről beszélni, akkor beszéljünk róla mindenki előtt.
Erika szeme elkerekedett.
— Tessék?
Egyenesen ránéztem.
— Mondja el nekik is, mit közölt velem öt perccel ezelőtt a konyhában.
Az arcáról egyetlen pillanat alatt lefagyott a mosoly.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz.
— Dehogynem tudja.
Tamás is felpattant.
— Nóra…
— Nem — vágtam a szavába. — Most az egyszer nem fogok hallgatni.
Erika idegesen felnevetett.
— Látjátok? Pontosan ilyen mindig. Mindenből jelenetet csinál.
— Akkor bizonyára nem lesz nehéz elmagyaráznia, mi történt.
A sógornőm, Eszter letette a villáját a tányér szélére.
— Anya, mit mondtál neki?
Erika élesen ránézett.
— Semmit.
És abban a másodpercben megértettem: fél.
Amióta ismertem, először láttam rajta ilyet.
Erika nem az a fajta nő volt, akit könnyű zavarba hozni vagy sarokba szorítani.
Ötvenkilenc éves volt, és majdnem három évtizede dolgozott adminisztratív munkatársként egy magánklinikán. Félelmetes memóriája volt ahhoz, hogy ki melyik esküvőn mennyit adott ajándékba, és különös tehetséggel tudott bármilyen apró szívességből életre szóló tartozást faragni.
Ha virágot vitt neki az ember, közölte, hogy ő soha nem adna pénzt olyasmire, ami néhány nap alatt elszárad.
Ha nem kapott virágot, panaszkodott, hogy bizonyos menyekből teljesen hiányzik az illem.
Amikor meghívtuk ebédelni, az érdekelte, mennyibe került minden.
Ha nem hívtuk meg, azt hangoztatta, hogy Tamás, amióta engem vett feleségül, eltávolodott a családjától.
Hét éve viseltem ezt.
Eleinte igyekeztem megfelelni neki.
Később megpróbáltam tudomást sem venni róla.
Az utóbbi két évben viszont megtanultam valami sokkal hasznosabbat:
nem vitatkozni vele.
Azon a vasárnapon azonban Erika olyan határt lépett át, amelyről addig azt sem tudtam, hogy létezik. Az egész nem sokkal fél egy után kezdődött.
A szüleim vállalták magukra az ebédet, mert apám, László, hetvenéves lett. Étterembe semmiképpen sem akart menni.
Mindig azt mondogatta, hogy ő inkább otthon enne, desszert után felhúzná a papucsát, és nem szeretné, ha hárompercenként odalépne hozzá egy pincér megkérdezni, kérünk-e még kávét.
Ezért meghívta a testvéreit, Erikát és a férjét, Zoltánt, a sógornőmet, Esztert a párjával, és természetesen Tamást meg engem is.
Erika negyven perccel korábban érkezett.
Ebben semmi meglepő nem volt.
Mindig túl korán jött.
Azt állította, segíteni szeretne.
Valójában ellenőrizni akart.
Alighogy belépett a nappaliba, már végig is pásztázta a helyiséget a tekintetével.
— Elég meleg van itt.
Anyám udvariasan elmosolyodott.
— Most nyitottam ki az erkélyajtót.
Erika végighúzta az ujját az egyik borospohár peremén.
— Ezekből a poharakból fogtok ma inni?
— Igen.
— Azt hittem, vannak nagyobbak is.
Anyám mosolya nem változott.
Ismertem ezt a mosolyt. Ugyanezt vette elő velem szemben is, amikor megpróbálta egyszerűen elengedni anyósom egy-egy megjegyzését.
Egy órára megérkeztek a többiek.
Egy darabig minden gond nélkül haladt.
Aztán apám elővett egy borítékot a szekrényből.
— Mielőtt ennénk, szeretnék mutatni nektek valamit.
A borítékban egy kinyomtatott foglalási visszaigazolás volt.
A szüleim úgy döntöttek, hogy a negyvenötödik házassági évfordulójukat négy napos granadai utazással ünneplik meg.
Anyám már évek óta vágyott rá, hogy újra eljusson oda.
— Novemberben megyünk — mondta boldogan. — A szálloda egészen közel van a Plaza Nuevához.
Mindenki gratulált nekik.
Erika is.
De amint rápillantott a foglalásra, máris feltette a kérdést.
— És ez mennyibe került?
Anyám egy pillanatra elbizonytalanodott.
— Hát… szokásos ár volt.
— Mennyi pontosan?
Apám nevetve legyintett.
— Erika, hagyd már, hadd örüljenek neki.
— Csak érdeklődöm.
Anyám összehajtotta a papírt, és félretette.
Elsőre jelentéktelen megjegyzésnek tűnt.
Csakhogy nem az volt.
Öt perccel később Erika utánam jött a konyhába.
Éppen egy citromot szeleteltem.
— Nóra — szólított meg halkan.
Hátrafordultam.
— Igen?
Becsukta maga mögött a konyha ajtaját.
Ez volt az első jel, amitől rossz érzésem támadt.
— Beszélnem kell veled.
— Akkor mondja.
A pultnak támaszkodott.
— Tamásról van szó — kezdte.