– Hová mennénk? – nézett rá Lilla értetlenül, mert elsőre fel sem fogta, mire céloz.
Gábor doktor mély levegőt vett, aztán olyan hangon válaszolt, mintha ezt a mondatot már hosszú ideje hordozná magában:
– Haza. A te városodba. El sem tudod képzelni, mennyi önuralomba került, hogy amikor mindent megtudtam, ne induljak azonnal Nórához. De nem akartalak kizökkenteni a vizsgák előtt. Megvártam, amíg befejezed, hogy együtt mehessünk. Ráadásul nekem is el kellett rendezni itt néhány dolgot.
Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta:
– Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy nyissak egy kisebb magánrendelőt. Most már azt is tudom, hol lesz a helye: ott, ahol a családom él. Te pedig mellettem leszel benne. Segítesz majd.
Lilla halkan felsóhajtott, szinte alig merve hinni annak, amit hallott.
– Komolyan mondod, nagypapa?
Az idős orvos arcán meleg mosoly jelent meg.
– Láttál már engem ilyesmivel tréfálni?
Néhány nappal később útnak indultak abba a városba, ahová Nóra annak idején elköltözött, és ahol azóta az egész élete telt.
Gábor doktor azonban nem akart váratlanul betoppanni. Tudta, hogy egy ilyen hír, ennyi elvesztegetett év után, túl nagy megrázkódtatás lehet. Ezért úgy döntött, előbb kivesz egy szobát egy szállodában.
– Te menj előre haza – kérte Lillától. – Beszélj a nagymamáddal. Készítsd fel valahogy. Nem akarom, hogy a hirtelen találkozás összetörje. Túl sok idő telt el… legyen egy kis ideje felfogni.
Látszólag nyugodtan mondta mindezt, de az ujjai elárulták: finoman remegtek. Annyi éven át csak gondolatban, álmaiban játszotta le ezt a pillanatot, s most egyszerre már nem a képzeletében létezett, hanem a valóságban, karnyújtásnyira.
Lilla bólintott. Az ő tekintetében is ugyanaz a feszültséggel kevert boldog várakozás ragyogott.
Amikor hazaért, először szorosan megölelte a nagymamáját. Nóra sorra tette fel a kérdéseit: milyen volt az ünnepség, hogy sikerült minden, elfáradt-e, evett-e rendesen. Lilla válaszolgatott, közben pedig próbálta összeszedni a bátorságát. Végül megfogta az asszony kezét, és óvatosan megszólalt:
– Mama… ma este vendégünk lesz.
– Vendég? – kapta fel a fejét Nóra, és gyanakodva összehúzta a szemét. – Ugyan ki? Csak nem egy udvarlót rejtegettél előlem?
– Annál sokkal fontosabb – felelte Lilla halkan. – Olyasvalaki jön, akire egész életedben vártál.
Nóra arca egyetlen pillanat alatt elsápadt. Arra az emberre gondolt, akit már réges-régen halottnak hitt.
Lilla gyengéden megszorította a kezét.
– Nagymama, kérlek, ne ijedj meg. A nagypapa él. Hallod? Él. Valaki hazudott neked. És ma itt van a városban. El fog jönni hozzánk.
A szobára dermedt csend ereszkedett. Csak a falióra egyenletes ketyegése hallatszott. Aztán Nóra hirtelen felpattant, mintha a hosszú évek súlya egyetlen mozdulattal szakadt volna le róla.
– Én estig nem várok! Hol van? Mondd meg azonnal, hol találom!
Kevesebb mint egy óra múlva már a szálloda folyosóján állt, és remegő kézzel kopogott Gábor ajtaján.
Amikor a férfi ajtót nyitott, egy pillanatra mozdulni sem tudott. Ott állt előtte Nóra. Az ő Nórája. Az idő nyomot hagyott rajta, hajában ezüstös szálak csillantak, arcán ott voltak az évek finom vonalai, de a szeme… a szeme ugyanazzal a melegséggel nézett rá, amelyet Gábor évtizedeken át őrzött magában.
– Nóra… – suttogta, és a hangja megbicsaklott.
Az asszony a mellkasára szorította a kezét, mintha attól félne, hogy a szíve nem bírja el ezt a pillanatot.
– Gábor…
A férfi tett egy lépést felé, aztán még egyet, és a következő másodpercben már egymás karjában álltak. Úgy kapaszkodtak össze, mintha nem választotta volna el őket annyi hosszú, kegyetlen év, mintha a sors csak egyetlen rossz álmot kényszerített volna rájuk.
– Élsz… – ismételgette Nóra, arcát a férfi vállába rejtve. – Tényleg élsz… Istenem, ez nem álom?
– Élek – mondta Gábor, és két kezébe fogta az asszony arcát. – Te is itt vagy. És mostantól többé nem engedlek el.
Lilla a háttérből nézte őket, és akkor értette meg igazán, mit jelent az a szeretet, amelyen nem fog az idő, amelyet nem pusztít el sem távolság, sem fájdalom, sem mások hazugsága.
Nem sokkal később egy újabb találkozás következett, legalább olyan megrendítő, mint az előző. Gábor doktor először látta meg a saját lányát, Lilla édesanyját, akiről addig még csak nem is tudhatott.
Az ajtó közelében állt, és úgy érezte, a szíve megint a torkában dobog. A nő hosszú ideig csak nézte őt. Mintha az arcán keresné azokat a vonásokat, amelyeket egész életében hiányolt. Aztán lassan odalépett hozzá, átölelte, és csupán ennyit tudott kimondani:
– Apa…
Utána zokogva borult a vállára.
Ennyi elég is volt. Abban az ölelésben minden kimondatlan kérdés, minden elvesztegetett év és minden fájdalmas hazugság hirtelen elvesztette korábbi erejét.
Gábor doktor pedig nem maradt adós az ígéretével. Megnyitotta a magánrendelőjét. Nem volt nagy, de korszerű eszközökkel szerelték fel, és pontosan azok az elvek határozták meg, amelyek szerint ő egész életében dolgozott: tisztesség, figyelem a beteg iránt, alapos munka és emberség mindenekelőtt.
Lilla tovább képezte magát, közben pedig egyre többet segített a nagyapjának. Eleinte csak kisebb feladatokat kapott, asszisztált, figyelt, tanult. Később már komolyabb felelősséget is rábíztak. Gábor gyakran nézett rá büszkén, és mosolyogva fordult Nórához:
– Látod, milyen remek unokánk van?
Esténként gyakran mindannyian egy asztal köré gyűltek: Nóra, Gábor, a lányuk a férjével, és Lilla. A ház megtelt beszélgetéssel, nevetéssel, emlékekkel és új tervekkel. Felidézték mindazt, amit elveszítettek, de már nem keserűséggel, hanem hálával, hogy végül mégis egymásra találtak.
Mindannyian érezték: az élet ritkán ad második lehetőséget. Nekik azonban megadta. És ők többé nem akarták elpazarolni.