– A fényképen ő van. Nóra. És… életben van.
Gábor doktor úgy merevedett meg, mintha a kimondott szavak nem jutottak volna el hozzá, vagy az elméje egyszerűen nem volna képes befogadni őket.
– Hogyan érted azt, hogy… él?
Lilla még mindig görcsösen markolta a fotót. Az ujjai finoman reszkettek, a fejében pedig egymásnak ütköztek a gondolatok. A mellkasában olyan hangosan dübörgött a szíve, hogy a beállt némaságban szinte hallani vélte.
Csak ekkor állt össze benne valami, amire addig nem figyelt fel igazán: a főorvos keresztneve ugyanaz volt, mint a nagyapjáé. Gábor. Gyerekkora óta abban a tudatban élt, hogy a nagyapja már régen meghalt, és ebben a nagymamája sem kételkedett soha. Éppen ezért korábban eszébe sem jutott, hogy a névegyezésnek bármi jelentősége lehet.
Lassan felnézett rá, és alig hallhatóan mondta:
– Él, Gábor doktor.
Aztán elmesélt mindent, amit valaha Nórától hallott. Azt, hogy amikor a vőlegénye elutazott szakmai gyakorlatra, és hosszú ideig semmilyen hírt nem adott magáról, Nóra először a szüleit kereste fel. Csakhogy a szomszédok azt állították, hogy a család hosszabb időre elutazott.
Később egy ismerőséhez fordult segítségért. Ő volt az, aki azt mondta neki: Gábor meghalt, és már el is temették abban a távoli városban.
Gábor doktor hirtelen talpra ugrott.
– Micsoda?! – A hangja keményen, szinte élesen hasított a levegőbe. – Miféle ismerős volt az?
– Én… nem tudom a nevét – bizonytalanodott el Lilla. – A nagymamám csak annyit mesélt, hogy az a férfi később megpróbálta rávenni, menjen hozzá feleségül. Azt mondogatta neki, hogy a kislányának apára van szüksége, és ő kész volna betölteni ezt a szerepet. De nagymama nemet mondott. Ő egész életében csak a nagyapámat szerette. Vagyis… magát.
Gábor doktor fel-alá kezdett járni a szobában. Látszott rajta, hogy képtelen egy helyben maradni.
– Istenem… – suttogta rekedten. – Akkor hát él… Tényleg él. Az én Nórám…
Lilla igyekezett összeszedetten folytatni, bár belül minden porcikája remegett.
– A ház pedig, ahol nagymama akkoriban szobát bérelt, valóban leégett. Csak éppen nem ő halt meg benne. Abban az időben nagyon szűkösen élt, és azon az estén a háziasszony elvette tőle a gyűrűt zálogba. Azt mondta neki: „Ha kifizeted a lakbért, visszakapod.” Nagymama előteremtette a pénzt, de mire visszaért, már sem a ház nem állt, sem a háziasszony nem élt.
Gábor doktor lassan megtorpant, majd nehézkesen leereszkedett az egyik székre.
– Hát így jutott vissza hozzám az a gyűrű… – mondta nagyon halkan.
A szeme sarkában könny jelent meg, és Lilla ekkor először látta benne nem a szigorú, tekintélyt parancsoló főorvost, hanem egy megtört embert, akit évtizedeken át egy félreértés tartott fogva.
Óvatosan helyet foglalt vele szemben, és a kezét finoman az övére tette.
– Nagymama később másik városba költözött – folytatta szelídebben. – Azóta is ott él. Ott laknak a szüleim is. Én is oda készülök visszamenni, amint megkapom a diplomámat.
Gábor doktor lassan felemelte rá a tekintetét. Mintha csak most értette volna meg, miért volt számára Lilla arca már az első pillanattól kezdve különösen ismerős.
– Akkor… van egy lányom? – kérdezte elcsukló hangon. – És te… te az unokám vagy?
Lilla bólintott, közben gyorsan letörölt egy kibuggyanó könnycseppet.
– Igen. Úgy látszik… igen.
Abban a percben mindketten érezték, hogy találkozásuk nem lehetett puszta véletlen. Mintha a sors hosszú kerülő után végre ugyanarra az útra terelte volna őket.
Gábor doktor felállt, majd kissé esetlenül, óvatos mozdulattal magához ölelte a lányt. Úgy tartotta, mintha félne, hogy ez az újonnan megtalált boldogság egy rossz mozdulattól szertefoszlik.
– Istenem… – lehelte. – Köszönöm, hogy ezt még megérhettem. Hogy legalább most megtudhattam az igazat.
Lilla hozzásimult, és egyszerre világosan érezte: a korábbi félelme, amelyet a kemény főorvos iránt érzett, teljesen eltűnt. Már nem egy rideg, megközelíthetetlen vezető állt előtte, hanem a nagyapja. Egy férfi, aki hosszú éveken át magányosan élt, mit sem sejtve arról, hogy valahol családja van.
Attól a naptól kezdve minden más lett. Leginkább Gábor doktor változott meg.
A kórház dolgozói döbbenten figyelték. Hová tűnt az a komor főorvos, akinek egyetlen pillantásától még a rutinos sebészek is kihúzták magukat? Szigorú persze továbbra is maradt, a rendet és a fegyelmet ugyanúgy megkövetelte, ám a hangjába valami addig ismeretlen melegség költözött. Egyre gyakrabban mosolygott, sőt olykor még tréfát is megengedett magának.
– Mintha húsz évet fiatalodott volna a főorvos úr – súgták össze a nővérek a folyosón.
Otthon pedig még feltűnőbb volt a változás. Gábor doktor mind gyakrabban telepedett Lilla mellé, és hosszú történeteket mesélt a fiatalkoráról, az egyetemi éveiről, régi barátokról, vizsgákról, reményekről. Már nem a nevén szólította, hanem így: „unokám”. Valahányszor Lilla meghallotta ezt a szót, valami édes fájdalom szorította össze a szívét.
Végül elérkezett a várva várt nap: Lilla átvette a diplomáját. Pont olyat, amilyenről annyit álmodott, piros borítóval. Gábor doktor ott állt az ünnepségen, meghatottan és büszkén, olyan tekintettel figyelve őt, ahogyan csak a legközelebbi hozzátartozók képesek nézni valakire.
Amikor a ceremónia véget ért, odalépett hozzá, és nyugodt, mégis megfellebbezhetetlen hangon kijelentette:
– Nos, unokám. Ideje indulnunk.