a számára legértékesebb helyiséghez: a könyvtárhoz. Amint Lilla belépett, az arca egyszerre felderült. A falakat szinte a plafonig borították a polcok, rajtuk megszámlálhatatlan kötet sorakozott: kopott gerincű régi kiadások, vastag szakkönyvek, orvosi atlaszok és jegyzetek. A lány mozdulatlanul állt, és képtelen volt elszakítani a tekintetét a könyvektől. Addig azt hitte, ilyen könyvtárakat legfeljebb filmekben lát az ember.
– Ez… egyszerűen gyönyörű – suttogta végül, mert több szó nem jutott eszébe.
– Nyugodtan használd, amikor csak szeretnéd – felelte Gábor doktor természetes hangon. – Akad köztük jó néhány ritkaság is. A vizsgáidnál még hasznukat veheted.
Attól a naptól fogva Lilla minden szabad percét ott töltötte. Amint tehette, a könyvtárba sietett, belemerült a kötetekbe, kijegyzetelte a fontosabb részeket, vázlatokat írt, és újra meg újra átnézte az anyagot.
Egy alkalommal Gábor doktor megállt mellette, és halkan megjegyezte:
– Talán nem ártana, ha egy időre félretennéd a munkát. Így nyugodtabban készülhetnél a felvételire és a vizsgákra.
Lilla azonnal tiltakozni akart, de a férfi nem hagyta kibontakozni az ellenérveit.
– Állást később is találsz – mondta határozottan, mégis jóindulatúan. – Most nincs albérleti díjad, nincs okod arra, hogy mindenáron hajszold magad. A tanulás legyen az első. Ebben nem nyitok vitát.
Gábor doktor soha nem telepedett rá. Reggelenként elindult a kórházba, estére tért haza, és rendszerint megkérdezte Lillát, csatlakozik-e hozzá reggelinél vagy vacsoránál. A lány lassanként felengedett mellette. Rájött, hogy a férfi otthon egészen más, mint amilyennek a kórházban látszott. Nem volt rideg, sem könyörtelen; inkább csendes embernek bizonyult, aki figyelmesen tudott hallgatni.
Egy este a nappaliban teáztak. Lilla saját kezűleg sütött pitét tett az asztalra, Gábor doktor pedig egy ideig hallgatagon nézte a csészéjéből felszálló párát, aztán megkérdezte:
– Mi vitt rá, hogy az orvosi pályát válaszd?
A lány elmosolyodott, de a mosolya mögött régi fájdalom árnyéka suhant át. Olyasmit mondott el, amit addig alig osztott meg bárkivel.
– A nagyapám mindig orvos akart lenni. Fel is vették, már elkezdődhetett volna az élete… de meghalt. Én pedig valahogy úgy éreztem, ha neki nem adatott meg, legalább nekem meg kell próbálnom. Hátha én végig tudom vinni.
Gábor doktor némán figyelte. Nem szakította félbe, de az arca szokatlanul komollyá vált.
– Vagyis két ember álmát viszed egyszerre? – kérdezte csendesen.
– Talán igen – bólintott Lilla. – Mintha tartoznék neki azzal, hogy befejezem, amit ő nem tudott.
– Szép vállalás – mondta a férfi, és elismerően biccentett.
Néhány nappal később, késő este Lilla a könyvtárban rakosgatta vissza a használt köteteket. Egy nehéz, bőrkötéses könyv akadt a kezébe. Amikor kinyitotta, a lapok közül valami kicsúszott, és puhán a padlóra hullott.
Lehajolt érte. Egy régi, fekete-fehér fénykép volt. A képen fiatal nő állt, könnyű ruhában, derekáig érő fonott hajjal, olyan tiszta mosollyal, amelytől Lillának elakadt a lélegzete. A következő pillanatban a szíve nagyot dobbant. Ismerte ezt az arcot. Ez a nő nem lehetett idegen.
Remegő kézzel szorította magához a fotót, és szinte futva indult Gábor doktor dolgozószobája felé. A férfi az íróasztalánál ült, orvosi folyóiratok fölé hajolva.
– Gábor doktor… – szólalt meg Lilla, de a hangja megbicsaklott. – Kérem, mondja meg, honnan származik ez a kép.
A férfi felpillantott. Amint meglátta a fényképet, mintha minden mozdulat kifagyott volna belőle. Hosszú másodpercek teltek el, mire lassan levette a szemüvegét.
– Hol bukkantál rá? – kérdezte rekedten.
– Az egyik könyvben volt… ott, a könyvtárban – felelte Lilla sietve.
Gábor doktor sokáig nem válaszolt. Úgy ült, mint aki egyszerre küzd az emlékeivel és önmagával. Végül félretolta a papírokat, és halk, nehéz hangon megszólalt:
– Te őszinte voltál hozzám. Megnyíltál előttem. Nem volna tisztességes, ha én most hallgatnék.
Felállt, tett néhány lépést a szobában, majd megállt az ablaknál. Amikor újra beszélni kezdett, úgy hangzott, mintha nem is Lillának, hanem a régen elmúlt időnek mondaná.
– Ő volt a menyasszonyom. Nóra.
A hangja alig észrevehetően megremegett, de nem hallgatott el.
– Az első év után gyakorlatra küldtek. Ott baleset ért, kórházba kerültem, és hosszú ideig kezeltek. Mire visszajutottam, azt közölték velem, hogy a ház, ahol ő egy magányos asszonynál szobát bérelt, leégett. Azt mondták, Nóra meghalt.
Nyelt egyet, aztán folytatta:
– A hatóságoknál azt mondták, azonosítani már nem lehetett. Csak egy gyűrűt mutattak. Azt a gyűrűt, amelyet én adtam neki.
Lilla mozdulatlanul hallgatta, és úgy érezte, valami hideg, feszes szorítás zárul a mellkasára.
– Utána megpróbáltam tovább élni – mondta Gábor doktor. – Egyszer még meg is házasodtam. De hamar megértettem, hogy senki nem veheti át Nóra helyét. Túlságosan szerettem. Azóta egyedül vagyok.
Elhallgatott. Tekintete az ablakon túlra révedt, a szobára pedig súlyos, sűrű csend telepedett.
Lilla arca elsápadt. Ujjai reszketni kezdtek, a fénykép szinte gyűrődött a kezében. Úgy érezte, a szíve olyan erővel szorul össze, hogy alig jut levegőhöz.
– Mi a baj? – riadt meg Gábor doktor, és azonnal vizet töltött neki. – Igyál egy keveset.
Lilla engedelmesen kortyolt, majd csak nagy nehezen, szinte suttogva tudta kimondani:
– Ez… az én nagymamám.