– Semmi – felelte végül Erika, túl gyorsan, túl szárazon.
– Az útépítés miatt ki akarják sajátítani – mondtam én.
Erika tekintete azonnal rám ugrott.
Gyanúsan hirtelen.
– Te ezt honnan veszed?
Abban a másodpercben Gábor is megértette, hogy itt valami nagyon nincs rendben.
Mert Erika nem azt kérdezte, miféle útról beszélek.
Hanem azt, honnan tudok róla.
– Az önkormányzattól kerestek meg – válaszoltam.
Erika arca megkeményedett.
– Téged?
– Igen. Mint tulajdonost.
Eszter abbahagyta a falatozást.
Zoltán lassan, nagyon lassan visszatette a poharát az asztalra.
Gábor ekkor előhúzta a borítékot.
– Anya, akkor ezt magyarázd meg.
Erika csak egy pillantást vetett az iratra.
– Már megint felfújjátok az egészet.
– Miért szerepel rajta Júlia neve?
– Mert így volt szükséges.
– Mihez volt szükséges?
– Az ügyintézéshez.
– Csakhogy ő nem írt alá semmit.
Erika kelletlenül megvonta a vállát.
– Ugyan már, Gábor, ne viselkedj úgy, mint egy kisfiú. Családban marad minden.
Ekkor már nem bírtam csendben maradni.
– Az, hogy valaki a nevemben aláír, nem családi szívesség.
– Engem te ne taníts ki!
– Nem kioktatom. Csak tudni akarom, miért tette.
– Ehhez neked semmi közöd.
Elnevettem magam, de nem jókedvemben.
– Az én nevem áll azon a szerződésen.
Erika erre felpattant a székéről.
Innen jutottunk el ahhoz a mondathoz, amely után még a tányérok csörrenése is elhalt a szobában.
– Te nekem ne jártasd a szádat, te taknyos!
Én pedig nem maradtam adós a válasszal.
Ezután Zoltán volt az első, aki megtörte a dermedt csendet.
– Erika, mondd el az igazat.
– Nincs mit elmondani.
– De van. Mondd el!
Soha azelőtt nem hallottam őt így felemelni a hangját.
Erika előbb rá nézett, aztán Gáborra.
Végül rám emelte a szemét.
– Rendben. Tudni akarjátok?
– Igen – mondtam.
– Azért kellett Júlia neve, mert négy tulajdonosra volt szükség.
Gábor értetlenül meredt rá.
– Miért kellett négy?
Erika visszarogyott a székére.
Aztán kimondta azt, amire egyikünk sem készült fel.
A Palotai úti telekkel nem egyszerű adásvételben gondolkodott.
Két évvel korábban felkereste őt egy vállalkozó. Azt tervezte, hogy a környék kisebb parcelláit összevonja, és a területen raktárépületet emel. A tulajdonosok cserébe részesedést kaptak volna egy újonnan alapított cégben, amelybe a földeket apportként vitték volna be.
Csakhogy Erikának akadt egy komoly gondja.
Egy régebbi, bedőlt vállalkozás után jelentős végrehajtási tartozás maradt a nyakán. Ha túl nagy tulajdoni hányad került volna a nevére, fennállt a veszélye, hogy a követelők azonnal ráteszik a kezüket.
Ezért szétosztotta a tulajdonrészeket.
Zoltánra.
Gáborra.
Saját magára.
És rám.
– Miért pont rám? – kérdeztem halkan.
– Mert Eszter férjének akkoriban adótartozása volt – felelte Erika olyan tárgyilagosan, mintha csak azt közölné, hogy elfogyott a kenyér.
Eszter férje erre felugrott.
– Hogy micsoda?!
– Ne ordíts már.
– Azt két éve rendeztem!
– Akkor még nem volt rendezve.
Gábor keze ökölbe szorult az asztalon.
– Anya, vagyis Júlia nevét arra használtad, hogy eltakard a saját részedet?
– Nem eltakarni akartam!
– Akkor minek neveznéd?
Erika ekkor sírni kezdett.
De rajtam ez már nem változtatott semmit.
Mert lassan összeállt a kép, és megértettem, miért feszült meg annyira az útbővítés hírére.
Ha az önkormányzat kisajátítja a telek egy részét, kártalanítást kell fizetnie.
Minden tulajdonosnak külön.
Nekem is.
– Mekkora összegről beszélünk? – kérdeztem.
Senki sem felelt.
– Mennyi pénz járna érte?
Erika megtörölte az arcát.
– Még nincs végleges döntés.
Zoltán szigorúan ránézett.
– Erika.
– Nagyjából huszonnégy millió forint az egész telek után.
A szobára olyan csend borult, mintha valaki elvágta volna a levegőt.
Papíron az én tulajdoni hányadom huszonöt százalék volt.
Vagyis körülbelül hatmillió forint.
– És azt mégis hogyan akartad felvenni helyette? – kérdezte Gábor.
Erika nem válaszolt.
De addigra már nem is kellett.
Tudtam.
Újabb hamis aláírással.
Egy meghatalmazással.
Esetleg valamilyen bankszámlás trükkel.
Őszintén szólva már nem is akartam hallani a részleteket.
A születésnap ott és akkor véget ért.
Nem vágtuk fel a tortát.
Nem gyújtottunk gyertyát.
Nem volt koccintás, nevetés, semmi.
Erika két napig nem jelentkezett.
A harmadik napon viszont megjelent nálunk.
És nem üres kézzel jött.
Egy barna irattartót szorított a hóna alatt.
Egy pillanatig azt hittem, talán bocsánatot kérni jött.
Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
– Ezt írjátok alá – közölte minden bevezetés nélkül.
Gábor kivette a kezéből a papírokat.
Lemondó nyilatkozat volt.
A dokumentum szerint az én tulajdonrészem visszakerült volna Erikához.
– Ezt most komolyan gondolja? – néztem rá döbbenten.
– Ez az egyetlen ésszerű megoldás – mondta.
– Az lett volna az ésszerű megoldás, ha nem hamisítja meg a nevemet.