– Te viszont egyetlen forinttal sem járultál hozzá ahhoz a telekhez.
– Nem is én könyörögtem érte, hogy a nevemre kerüljön bármi.
– Akkor mondj le róla!
Gábor ekkor nem szólt semmit. Csak megfogta a nyilatkozatot, és a szemünk láttára kettészakította.
Erika arca szinte krétafehér lett.
– Megőrültél? Mit művelsz?
– Azt, amit már két évvel ezelőtt meg kellett volna tennem – felelte halkan.
Másnap elindítottuk a szükséges hivatalos lépéseket.
Azt hittem, innen már csak adminisztráció lesz az egész.
Tévedtem.
Három hét telt el, amikor felhívott az ügyvédem.
– Júlia, találtunk valamit, ami nem stimmel.
Kiderült, hogy az a bizonyos eredeti szerződés, amelyet a vállalkozóval kötöttek, valójában soha nem lépett életbe. A raktárépítésből nem lett semmi, a projekt még az indulás előtt elakadt.
Erika ennek ellenére átíratta a tulajdoni hányadokat.
Vagyis már két éve sem volt semmilyen valós indok arra, hogy az én nevem továbbra is szerepeljen a papírokon.
Mégis ott hagyta.
De miért?
A választ végül Zoltán hozta el.
Egy este váratlanul becsöngetett hozzánk. Egyedül érkezett. Leült a konyhaasztalhoz, maga elé húzott egy bögrét, és percekig csak forgatta az ujjai között.
– Júlia, van még valami, amit tudnod kell.
Gábor fáradtan lehunyta a szemét.
– Apa, könyörgöm, ne mondd, hogy még mindig van tovább.
Zoltán elővett egy banki kivonatot.
Két évvel korábban Erika három és fél millió forintos személyi hitelt vett fel.
A családból senki sem tudott róla.
A pénz nagy részét Eszter kapta meg.
Nem ajándékként.
Hanem azért, hogy betömjön vele egy csúnyán félresikerült vállalkozást.
Eszter később sírva fakadt, amikor megtudta, hogy az anyja ezt is mindenki elől elhallgatta.
Csakhogy Erika jövedelme önmagában kevés volt a hitelhez. Ezért a banki kölcsön mellett még egy magánszeméllyel is megállapodott.
Fedezetként azt ígérte, hogy ha nem tud törleszteni, akkor a Palotai úti telek eladásából fogja rendezni a tartozást.
A gond csak az volt, hogy a saját tulajdonrésze ehhez nem lett volna elég.
Ezért kellettem én.
Nem azért, mert nekem bármit is szánt volna.
Hanem azért, mert szüksége volt valakire a családból, akit később könnyebb lesz rávenni egy aláírásra, mint Zoltánt vagy Gábort.
Erika fejében ez valószínűleg egészen egyszerűen nézett ki. Ha majd eljön az idő, azt mondja:
„Ez csak formaság.”
Én pedig engedelmesen aláírom.
Pont úgy, ahogy korábban Gábor is tette.
És ez fájt a legjobban.
Nem az összeg.
Nem a földdarab.
Még csak nem is kizárólag az, hogy meghamisította a nevemet.
Hanem az, hogy Erika két teljes éven át nem emberként tekintett rám, hanem mint egy jól használható névre egy dokumentum alján.
Valakire, akiről biztosra vette, hogy úgysem fog ellenkezni.
A történet végül nem jutott el tárgyalóteremig.
Az ügyvéd közreműködésével tisztáztuk a tulajdoni helyzetet, minden szükséges nyilatkozat megszületett, és a hivatalos eljárások is lezárultak.
A kisajátítás után nekem járó összeget azonban nem tartottam meg.
Erikának sem adtam oda.
Miután levontuk belőle a jogi költségeket, a maradékból külön megtakarítást hoztunk létre Gábor idős édesapjának.
Amikor Erika erről tudomást szerzett, hetekig egyetlen szót sem szólt hozzánk.
Aztán nem sokkal karácsony előtt váratlanul felhívott.
– Tudnánk beszélni?
– Miről?
– Mindenről.
Egy belvárosi kis kávézóban találkoztunk.
Erika nem zokogott. Nem kezdett hosszú magyarázkodásba. Csak ült velem szemben a kabátjában, és némán kevergette a már régen kihűlt kávéját.
Végül megszólalt.
– Tudod, mit gondoltam rólad?
– Nem.
– Azt, hogy soha nem leszel elég erős ahhoz, hogy nemet mondj.
Rám emelte a tekintetét.
– Ebben nagyot tévedtem.
– Nem csak ebben – mondtam.
Lassan bólintott.
– Tudom.
Nem váltunk barátnőkké.
Nem lett belőle könnyes, ünnepi családi kibékülés.
A bizalom nem olyan, mint egy összetört tányér, amit az ember megragaszt, aztán úgy tesz, mintha ugyanúgy használható lenne, mint régen.
Mégis, hónapokkal később történt valami egészen apró.
Gábor születésnapján Erika egy borítékkal érkezett.
Ahogy megláttam a kezében, önkéntelenül is megfeszült bennem minden.
Észrevette.
Elém tette az asztalra.
– Nyisd ki.
Egy egyszerű képeslap volt benne.
Nem szerződés.
Nem pénz.
Nem aláírásra váró irat.
Csak egyetlen mondat állt rajta:
„Most már értem, hogy attól még nem lesz valami családi ügy, hogy valaki a család nevében követi el.”
Sokáig néztem a lapot.
Aztán visszacsúsztattam a borítékba.
Gábor ott állt mellettem.
– Mit írt?
– Végre valamit, amit a saját nevében mondott.