Azért, mert közben világossá vált számomra: ha valaki egyszer odatette a nevemet egy ingatlannal kapcsolatos iratra, anélkül hogy én tudtam volna róla, akkor nem elég annyit kérdezni tőle, hogy „ugye nincs ebből semmi baj?”.
Felkerestem egy ügyvédet.
Ő volt az első ember, aki nem legyintett az egészre.
Hosszasan nézte a szerződést, majd levette a szemüvegét, és rám emelte a tekintetét.
– Teljesen biztos benne, hogy ezt nem ön írta alá?
– Teljesen.
– Ebben az esetben ez már nem egyszerű családi félreértés.
Azt is megkérdezte, adtam-e valaha bármilyen meghatalmazást Erikának.
Nem adtam.
Előfordult-e, hogy aláírtam üres papírt, amit később ki lehetett tölteni?
Nem.
Hozzájuthatott-e valaha a személyes irataim másolatához?
Erre már nem tudtam azonnal rávágni a nemet.
Két és fél évvel korábban költöztünk.
Erika akkor nagyon sokat segített nekünk.
Pakolt.
Dobozokat cipelt.
Iratokat vitt át egyik lakásból a másikba.
Egy egész mappányi papír két hétig nála maradt, mert azt mondta, nálunk úgyis minden elkallódik a költözés közepén.
Abban a mappában pedig ott volt a személyi igazolványom és a lakcímkártyám fénymásolata is.
Az ügyvéd azt javasolta, első lépésként szerezzünk be minden létező dokumentumot, ami az üggyel összefügghet.
Még aznap este ismét Gábor elé álltam.
Most már nem csak beszéltem róla, hanem a kezébe adtam a másolatot.
Legalább tíz másodpercig egyetlen szót sem szólt. Csak meredt a papírra.
– Ez meg micsoda?
– Ezt inkább neked kellene megmondanod.
– Fogalmam sincs.
– Te aláírtad?
Magához húzta a lapot, közelebb hajolt.
– Úgy néz ki, mintha az én aláírásom lenne.
– Az enyém is úgy néz ki.
Felnézett rám.
Aztán megint a szerződésre.
– De te biztosan nem írtad alá?
– Nem.
Láttam az arcán, hogy ugyanarra gondol, amire én is gondoltam először.
Az anyjára.
Csakhogy ő ezt nem mondta ki hangosan.
– Beszélek vele – mondta végül.
– Ne.
– Júlia…
– Előbb tudni akarom, pontosan mi ez az egész.
Másnap újabb irat került elő.
Nem az önkormányzattól.
Hanem Gábor régi e-mailjei közül.
Egy PDF-csatolmány volt, amelyet Erika küldött neki két évvel korábban. A tárgymezőben mindössze ennyi állt:
„Csak formaság.”
Gábor emlékezett rá, hogy akkor kinyomtatta, aláírta, majd visszaadta az anyjának.
Csakhogy a csatolt dokumentum nem egyezett meg azzal, amit a földhivatalnál találtunk.
Az ő példányában három név szerepelt tulajdonosként.
Zoltán.
Erika.
Gábor.
Az enyém nem volt rajta.
Vagyis valaki később belenyúlt a papírokba.
És ekkor értettem meg igazán, hogy nem pusztán arról van szó, hogy az anyósom visszaélt a nevemmel.
Valamiért az is lényeges volt, hogy Gábor ne tudja meg: engem is beírtak a tulajdonosok közé.
Vasárnap reggelig senkinek nem szóltunk.
Gábor azt kérte, hadd beszéljen először az apjával.
Zoltánnal mindig jó viszonyban voltam. Halk szavú, ötvenes évei végén járó férfi volt, aki két évtizedet húzott le egy logisztikai cégnél, és a családi veszekedésekben rendszerint ugyanazzal a mondattal zárta le a részéről a témát:
– Én ebbe nem folyok bele.
Most viszont már nem maradhatott kívül.
Gábor szombat este hívta fel.
Miután letette a telefont, még húsz percig nem szólt hozzám.
– Tudott róla? – kérdeztem végül.
Gábor megrázta a fejét.
– A telekről igen. Rólad nem.
Zoltán elmondása szerint a föld eredetileg az ő apjától maradt a családra. Hosszú éveken át senkit sem érdekelt különösebben, mert gyakorlatilag semmit nem ért.
Aztán néhány évvel korábban megjelent a környéken egy ingatlanfejlesztő, és sorra kezdte felvásárolni a telkeket.
Erika ekkor állt elő azzal a családban, hogy ideje lenne tisztázni a tulajdoni viszonyokat.
Ez azonban még mindig nem adott magyarázatot arra, hogyan kerültem én a papírokra.
A választ vasárnap délután kaptuk meg.
Erika születésnapján.
Nem azzal a szándékkal mentünk oda, hogy mindenki előtt számon kérjük.
Csak hallani akartuk, mit mond, ha szóba kerül a telek.
Az első félóra teljesen hétköznapinak tűnt.
Tyúkhúsleves került az asztalra.
Utána rántott hús.
Petrezselymes krumpli.
Savanyúság.
Erika azon bosszankodott, hogy a tortát késve hozták ki a cukrászdából, Gábor húga, Eszter pedig a gyerekeiről mutogatott képeket a telefonján.
Aztán Zoltán egyszer csak megszólalt:
– Erika, végül mi lett azzal a Palotai úti telekkel?
Mintha a levegő is megállt volna.
Erika kezében félúton megmerevedett a villa.
– Miféle telekkel?
Zoltán felhúzta a szemöldökét.
– Ne kezdd ezt.
Erika lassan letette a villát az asztalra.