Abban a másodpercben mintha még a kávéfőző zúgása is megszakadt volna.
Legalábbis én így éltem meg.
A férjem, Gábor a konyhaasztalnál állt. Az egyik kezében a mobilját szorongatta, a másikban egy gyűrött borítékot. Velem szemben, alig pár lépésre Erika, az anyja kapaszkodott a szék háttámlájába, az arca lángvörös volt.
A nappaliból addig tompa beszélgetés hallatszott. Gábor húga a férjével odabent ült, az apósom pedig éppen akkor jött vissza az erkélyről.
Aznap vasárnap délután egyáltalán nem családi jelenetre készültünk.
Erika hatvanadik születésnapját tartottuk.
A tortához még hozzá sem nyúlt senki.
– Te nekem ne parancsolgass, te taknyos! – vágta oda Erika, amikor csak annyit kértem, hadd mondjam végig, amit elkezdtem.
Akkor már bennem is elszakadt valami, és nem érdekelt az udvariaskodás.
– Akkor tessék hangosabban mondani – válaszoltam. – Hallja csak mindenki, miért került az én aláírásom hamisan arra a papírra.
A nappaliban egy csapásra elnémult mindenki.
Gábor felém fordult.
– Júlia… te miről beszélsz?
Erika arca abban a pillanatban egészen más lett.
Nem olyan képet vágott, mint akit ártatlanul ér egy váratlan vád.
Sokkal inkább úgy nézett ki, mint aki ráébred: előkerült az az irat, amelyről biztosra vette, hogy soha senki nem fogja megtalálni.
Pedig három nappal azelőtt még nekem sem volt sejtésem semmiről.
Csütörtök délelőtt Székesfehérváron ültem a munkahelyemen, amikor megcsörrent a telefonom. Egy nő keresett a helyi önkormányzat egyik osztályáról.
Elsőre azt hittem, valami reklámhívás, vagy egyszerűen rossz számot tárcsázott.
– Kovács Júliával beszélek?
– Igen, én vagyok.
– A Palotai út mögötti ingatlan ügyében telefonálok.
– Miféle ingatlanról van szó?
A vonal túlsó végén pár pillanatnyi hallgatás következett.
Úgy tűnt, az ügyintéző még egyszer ellenőrzi az adatokat a képernyőn.
– A 2783/6 helyrajzi számú telekről.
– Nekem nincs telkem – mondtam.
Ismét csend lett.
– Az iratok szerint ön tulajdonostársként szerepel.
Erre akaratlanul is felnevettem.
Tényleg nevettem, mert az egész képtelenségnek hangzott.
Gáborral egy hatvannégy négyzetméteres lakásban laktunk, egy tízemeletes panel negyedik emeletén. Volt egy közös, tizenegy éves Suzukink, és nagyjából ezzel ki is merült a vagyonunk.
– Biztosan összetévesztenek valakivel – feleltem.
– Az adóazonosító jele alapján nem valószínű.
Ekkor elakadt a nevetésem.
A nő türelmesen elmondta, hogy az önkormányzat útbővítéssel kapcsolatos értesítést küldött ki a telek tulajdonosainak. A levél azonban visszament hozzájuk, ezért próbált telefonon elérni.
Megkérdeztem, hogy mióta vagyok én tulajdonos.
– Körülbelül két és fél éve – válaszolta.
Még aznap délután bementem személyesen.
Az elém tett iratot legalább ötször végigolvastam, mert elsőre nem akartam hinni a szememnek.
Egy keskeny, gazos, elhanyagolt telekről szólt, valahol a város szélén, rajta egy régi melléképülettel. A tulajdonosok felsorolásában ott állt Erika neve, mellette az apósomé, Zoltáné, aztán Gáboré…
és az enyém is.
A szerződés legalján pedig ott volt az aláírásom.
Csakhogy azt nem én írtam oda.
Első ránézésre hasonlított az enyémre.
Valaki nyilván gyakorolta.
A vezetéknevemben a „K” szinte hibátlanul sikerült.
A keresztnevemet viszont én mindig egyetlen lendületes mozdulattal írom le. Azon a papíron az „J” különálló, megtorpanó betű volt, mintha valaki másolta volna.
– Kaphatok erről másolatot? – kérdeztem halkan.
Az ügyintéző rám emelte a tekintetét.
– Természetesen.
Hazafelé menet nem hívtam fel Gábort.
Valami megállított.
Nem nevezném bizalmatlanságnak.
Inkább attól féltem, hogy ha rögtön rákérdezek, olyan választ hallok majd, amelyre még nem vagyok felkészülve.
Este otthon csak ennyit kérdeztem:
– Anyádnak van valamilyen telke?
Gábor a kanapén feküdt, és a Fehérvár meccsének összefoglalóját nézte.
– Rémlik valami, még a nagyszüleimtől maradt. Miért?
– Hol van?
– Valahol Palota felé. Pontosan nem tudom.
A gyomrom görcsbe rándult.
– Te is tulajdonos vagy benne?
Megállította a videót, és rám nézett.
– Papíron talán igen. Régi családi dolog. Anyám intézte.
– Mikor?
– Évekkel ezelőtt. Miért faggatsz?
Nem feleltem azonnal.
– Írtál alá bármit ezzel kapcsolatban?
– Lehet – vont vállat. – Már nem emlékszem.
Másnap szabadságot vettem ki, de nem azért, hogy magánnyomozót játsszak.