A következő pillanatban az ajtó kemény csattanással bevágódott. Belülről száraz, fémes kattanással a helyére ugrott a retesz.
Nóra még pár másodpercig mozdulatlanul állt a csupasz betonpihenőn. Nem sértettséget érzett. Valami egészen más áradt szét benne: hideg, józan összeszedettség, olyan, amilyen akkor fogja el az embert, amikor egy építkezésen hirtelen csőtörés történik, és nincs idő hisztériára.
Lesétált az udvarra, beült az autójába, és felhívta a társasházkezelő ügyeleti számát.
— Jó napot, a diszpécserszolgálatot hívom? A negyvenkettes lakás tulajdonosa vagyok az Építők utcájából. Idegenek megakadályozzák, hogy bejussak a saját ingatlanomba, ráadásul engedély nélkül felszereltek egy másik zárat. Szeretnék fizetős ügyeleti lakatoskiszállást kérni. A tulajdoni lap és a személyi igazolvány nálam van.
Negyven perccel később begördült az udvarra a társasházkezelő kis furgonja. A lépcsőházban hamarosan megjelent egy idősebb lakatos, ponyvakabátban, kezében szerszámosládával és különféle fúrófejekkel.
— Mutassa az iratokat, asszonyom — mondta tárgyilagos hangon.
Nóra elővette a táskájából a személyi igazolványát és a frissen kikért, pecsétes tulajdoni lapot. A mester összevetette a neveket, bólintott, majd a ládájából előhúzta a fúrógépet.
A gép éles, zúgó hangja végigszaladt az egész lépcsőházon.
Fél perc sem telt el, a belső retesz engedett, és az ajtó szélesre tárult.
A küszöb mögött Erzsébet állt. A haja szétzilálódott, a mellénye félrecsúszott rajta, mintha kapkodva öltözött volna fel.
— Segítség! — visította úgy, hogy visszhangzott tőle a ház. — Fényes nappal kirabolnak! Hívják a rendőrséget!
A háta mögül Lilla rémült arca bukkant elő, a telefonját görcsösen markolta. A negyedik emeleti szomszédasszony is kidugta a fejét a folyosóra.
— Asszonyom, hagyja abba a kiabálást — szólt közbe a lakatos teljes nyugalommal, és félrelépett. — A tulajdonos jogszerűen intézi a bejutást.
— Miféle tulajdonos?! — Erzsébet kilépett a lépcsőházba, és Nóra arca elé bökött az ujjával. — Az én fiam a te négyzetmétereid miatt görnyed a munkahelyén! Te meg az anyját az utcára dobnád? Hát legyen üres az életed, te alattomos kígyó!
— Erzsébet asszony — mondta Nóra egyenletes, higgadt hangon. — A mester most azonnal kicseréli a zárat. Az új kulcskészlet nálam marad.
— Ezt nem mered megtenni! — csattant fel az anyósa.
— Már megtettem. Pontosan két órát kapnak. Pakolják össze a holmijukat táskákba és dobozokba. Ha két óra múlva bármi itt marad, kiteszem a lépcsőházba.
Lilla közben már a füléhez szorította a mobilját.
— Gábor! Gábor, hagyj ott mindent, és gyere azonnal! A dilis feleséged lakatost hozott, szétvereti a zárat, anyádat meg ki akarja dobni az utcára!
Gábor fél órán belül taxival érkezett. Kipirultan rohant fel a harmadik emeletre, a kabátja szétnyílva lógott rajta.
— Nóra, te teljesen megőrültél?! — mordult rá már a bejáratnál. — Mit művelsz itt az egész ház szeme láttára?
— Visszaveszem a saját lakásomat — felelte Nóra, miközben a lakatos a folyosón a frissen beszerelt zárbetét rögzítőcsavarjait húzta meg.
— Ő az anyám! — Gábor Nóra és az ajtó közé állt. — Idős ember! Hová menjen? És a húgomra gondoltál egyáltalán? Három hét múlva esküvője lesz! Márk világosan megmondta, hogy ha nincs pénz a lakodalomra, akkor az anyakönyvvezetőig sem jutnak el!
— Ha Márknak nem Lilla kell, hanem egy idegen lakás eladásából származó pénz, akkor keressen magának másik menyasszonyt — válaszolta Nóra csöndesen.
— Te tényleg szívtelen vagy! — Gábor ököllel rávágott az ajtófélfára. — Kőből van a lelked! Se lelkiismeret, se egy csepp könyörület nincs benned! Ha ebben a percben nem adod oda a kulcsokat anyámnak, és nem teszed fel a lakást eladásra, én be nem teszem többé a lábam a közös otthonunkba! Hallod? Elválok tőled!
Nóra egyenesen a férje szemébe nézett.