— Nóra, muszáj neked rögtön ezzel kezdened? — dörzsölte meg a homlokát Gábor ingerülten. — Anyám csak Lilláért aggódik. Borul az esküvő, Márk is teljesen ideges.
— És ehhez mi köze az én lakásomnak?
— Hát mert család vagyunk! — emelte fel végre a tekintetét Gábor. — Eladjuk azt az egyszobást az Építők utcájában. Egy részét odaadjuk a húgomnak a vendéglőre meg az első befizetésre, a maradékot meg betoljuk a közös hitelünkbe. Nekünk is könnyebb lesz a törlesztés. Ebben mi a rossz?
Nóra hosszú másodpercekig csak nézte a férjét.
— Tehát azt kéred, hogy adjam el a házasság előttről származó, különvagyonomnak számító lakásomat, csak azért, hogy a húgod nagy lakodalmat tarthasson egy étteremben?
— Miért forgatod ki? Nem csak Lilláról van szó — kezdett mellébeszélni Gábor. — Mondtam már: a mi banki tartozásunk is csökkenne. Négy éve együtt élünk, Nóra. A fizetésemet én is a közös kasszába teszem.
— A jelzáloghitelt fele-fele arányban fizetjük — emlékeztette Nóra hűvösen. — A nagymamámtól örökölt lakásnak pedig semmi köze hozzád.
— Már megint ez a tied-enyém! — pattant fel Gábor a kanapéról. — Amint kényelmetlen valami, azonnal határokat húzol! Családtagként viselkedni már nem megy? Segíteni a húgomnak? Egy rakás tégla miatt kapaszkodsz foggal-körömmel, de élő emberek nem érdekelnek?
— Családtagként viselkedni azt jelenti, hogy mindenki addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér — vágta rá Nóra. — A lakást nem adom el.
Gábor dühösen legyintett, majd kiviharzott az erkélyre, és olyan erővel tolta félre az üvegajtót, hogy a keret megremegett.
Szombaton, nem sokkal dél után Nóra telefonja ismeretlen számot jelzett.
— Nóra asszony? — szólalt meg egy túlságosan élénk férfihang. — Ingatlaniroda, Kovács Balázs vagyok, értékesítési tanácsadó. Itt állunk az Építők utcai lakásánál. Erzsébet asszony beengedett minket, de az előzetes adásvételihez szükségünk lenne a tulajdoni iratokra. Mikor tudja hozni a tulajdoni lapot?
Nóra mozdulatlanná dermedt a konyhapult mellett.
— Miféle ingatlaniroda?
— Gyors felvásárlásról van szó — magyarázta sietve a férfi. — Az anyósa azt mondta, a családi döntés már megszületett. A készpénzes vevők most nézik a lakást. Ha elindul, az előleget azonnal át tudjuk adni.
— Azonnal hagyják el az ingatlant — mondta Nóra lassan, minden szót külön megnyomva. — Én semmit nem árulok. Az iratok nálam vannak, és én vagyok az egyetlen tulajdonos. Engedélyem nélkül tartózkodnak egy idegen lakásban.
A vonal túlsó végén kínos csend támadt.
— Értem… Nekünk egészen mást mondtak. Elnézést, töröljük a kiszállást.
Nóra megszakította a hívást. Felvette a kabátját, zsebre vágta az autókulcsot, és már indult is.
A nedves aszfalton félórás út vezetett az Építők utcáig. Amikor felért a harmadik emeletre, a jól ismert ajtóhoz lépett, és bedugta a kulcsot a zárba.
A kulcs azonban keményen fémnek ütközött, és meg sem moccant. A zárbetét vadonatúj volt: fényes, karcmentes, mintha aznap szerelték volna be.
Nóra megnyomta a csengőt. Odabentről csoszogó léptek közeledtek.
Az ajtó csak annyira nyílt ki, amennyit a biztonsági lánc engedett. A résben megjelent az anyósa arca.
— Mit csengetsz itt szombaton? — kérdezte Erzsébet ellenségesen.
— Miért cserélték ki a zárat? — kérdezte Nóra.
— Mert ki akartam cserélni! — vágta rá az asszony. — A régi akadt. Talán üljek az ajtó előtt, ha nem tudok bemenni?
— Vegye le a láncot, és adja ide az új kulcsokat. Ez az én tulajdonom.
— Volt a tiéd, most már közös ügy! — Erzsébet szemrebbenés nélkül mondta. — Két éve itt lakom. Ténylegesen ide tartozom. A fiam is megmondta, hogy minden rendeződik. Amíg alá nem írod az eladáshoz szükséges papírokat, be nem teszed ide a lábad.
A folyosó mélyéről Lilla bukkant elő, miközben egy papírreszelővel igazgatta a körmét.
— Nóra, ne rendezz jelenetet a lépcsőházban — szólt oda unottan. — Hétfőig le kell adnunk az előleget az étteremnek. Aláírod a meghatalmazást, és visszakapod a kulcsaidat.
Az ajtószárny már mozdult is befelé.