Gábor kabátja éppen a vállam mellett lógott a fogason. A jobb zsebében rágógumit találtam meg egy töltőkábel összegubancolódott darabját. A balban pedig egy kis papírtasak lapult, olyasmi, amilyet a szupermarketünk melletti kulcsmásolónál adnak. Kék tollal ez állt rajta: „Kulcsmásolás. 1400 Ft.” Benne egy vadonatúj kulcs feküdt, még fényes volt, a szakállán apró sorja meredt.
– Na, Erika, most már tényleg indulnom kell, itt még pakolnom is van – hallottam Gábor hangját a fal túloldaláról, aztán megint fémesen megnyikordult az ágy rugója.
Tehát szó sem volt két hétről. Nem is lett volna. Erikát senki nem tette ki: ő hagyta ott a szobáját, és végleg költözni készült. A lakásom kulcsát pedig Gábor még aznap megcsináltatta, rögtön azután, hogy kimondtam: nem adok neki.
Visszacsúsztattam a tasakot a kabátom zsebébe, felrántottam a másik csizmámat, és kimentem, mielőtt Gábor kinézhetett volna az előszobába. Az ajtót óvatosan húztam be magam mögött, a kilincset végig lenyomva tartva, nehogy kattanjon a zárnyelv.
A negyedik és az ötödik emelet közti pihenőn leültem az ablakpárkányra. A kulcs a papíron át is belemélyedt a tenyerembe. Olyan erővel szorítottam, hogy később vörös csík maradt utána a bőrömön. A tartozás. A „ne hozz szégyenbe”. A két hét, amit reggel nagy nehezen kipréseltem magamból. Azt hittem, engedményt teszek. Közben csak kivárták, míg eláll bennem a vihar. Vajon meddig hagytam volna még magam ilyen szépen „megnyugodni”?
Úgy tíz perc múlva felálltam. Az ajtó előtt szándékosan megzörgettem a kulcscsomómat, aztán úgy léptem be, hogy a becsapódó ajtótól megcsörrent az előszobai polc.
– Na, Ilonától jössz? – Gábor kilépett a kis szobából, közben a tenyerét porolgatta. – Összeraktam az összecsukható ágyat. Egyelőre nálad marad, aztán majd kitaláljuk.
– Szedd szét újra – feleltem. – Nem lesz rá szükség.
– Akkor a kanapén? Hát jó, végül is ez a normális. – Elégedetten bólintott. – Mondtam én, hogy le fogsz higgadni.
Aztán jobban megnézett.
– Miért vagy ilyen sápadt?
– Ilona háromszor bontatta ki velem a szűkítőket – mondtam, és bementem a fürdőszobába.
Gábor valamivel tizenegy után aludt el. Megvártam, míg az orra halkan sípolni kezd, aztán elővettem a kamrából két nagy, erős bevásárlótáskát.
Nem kapkodtam. Belekerültek az ingei, amelyeket vasárnaponként én vasaltam ki neki. A téli kabátja. A doboz a horgászvillogókkal. A borotváját az egyik oldalzsebbe dugtam. A kék sporttáskát, amelynek leszakadt a füle, a felső szekrényből húztam elő, a karácsonyfadíszek mögül; azt is teletömtem. Ennyi év alatt három táskányi és egy doboznyi holmija gyűlt össze. Az összecsukható ágyat elraktam, és a csomagok mellé támasztottam.
Hajnali kettő körül megkerestem a telefonomon egy éjjel-nappali zárszerviz számát, és felhívtam. A diszpécser álmos hangon felírta a címet.
– A szerelő hat húszra ér oda. Vasárnap van, korai kiszállás, az árat majd a helyszínen mondja.
– Mondja csak – válaszoltam.
A táskákat sorban kiraktam az előszobába, a kis padtól egészen az ajtóig. Leültem a padra, és már nem feküdtem vissza.
Öt óra tízkor megszólalt Gábor ébresztője.
Alsónadrágban és trikóban tántorgott ki az előszobába. Hunyorogva nézett a lámpafénybe, majd rögtön belebotlott az első táskába.
– Ez meg mi?
– A holmid – mondtam. – Amit találtam. A borotva az oldalzsebben van.
– Nóra, elment az eszed? Hajnali öt van.
– Találkozol Erikával, és éljetek együtt. De nélkülem. Tegnap te magad mondtad, hogy vele maradsz a pályaudvaron. Akkor maradj is.
Gábor végignézett a táskákon, az összecsukott ágyon, aztán rajtam. Ugyanazzal a lekezelő nevetéssel kacagott fel, mint pénteken.
– Szóval jelenetet rendezel. Rendben. – Fél lábon ugrálva húzta magára a farmerját. – Nincs időm erre, hat negyvenkor megy a vonat. Elhozom a testvéremet, aztán majd normálisan megbeszéljük.
– A táskákat most viszed el.
– Nem viszek én sehova semmit. – Lerántotta a kabátját a fogasról, a zsebeit meg sem tapogatta. – Az ember nem hagyja ott a családját a pályaudvaron, Nóra. Ülj le, gondolkodj. Mire visszaérünk, lehiggadsz.
Az ajtó nagyot csapódott. A lift felbúgott, és elindult lefelé.
Negyedóra múlva pittyent a telefonom: „Mire megjövünk, pakold vissza a táskákat. Ne alázz meg a testvérem előtt.” Elolvastam, aztán kijelzővel lefelé letettem a mobilt a padra.
A szerelő hat húszkor csengetett. Fiatal fiú volt narancssárga kabátban, kezében szerszámoskofferrel. Megnézte a zárat, majd a fal mellett sorakozó táskákat, de nem kérdezett semmit.
– Ez egy nagyon olcsó hengerbetét, ilyet egy perc alatt kinyitnak – közölte. – Teszek be rendeset, törés és finomnyitás elleni védelemmel. Kiszállással együtt huszonháromezer-kétszáz forint lesz.
– Mennyi? – kérdeztem vissza. – Egyetlen betétért?
– Vasárnap van, reggel hat óra. – Megvonta a vállát. – Hétköznap kevesebbe kerülne. De ahogy látom, önnek nem igazán kényelmes hétfőig várni.
– Cserélje ki.
Nagyjából húsz percig dolgozott a záron.