– Hogy ne hozz szégyenbe Erika előtt, ne rendezz jelenetet. Szorult helyzetben volt. Most is abban van. Az embert nem hagyjuk ott a pályaudvaron, ha családtag, bár te ezt aligha fogod fel.
– Akkor hallgattam. Miattad.
– Jól tetted. – Gábor az ujjával megkocogtatta az asztallapot. – Röviden: azt akarod, hogy válasszak közted és a nővérem között? Ha nem engeded be, vele maradok a pályaudvaron. Ezt szeretnéd?
Nyugodtan nézett rám. Pontosan tudta, hogy nem.
– Két hét – mondtam végül.
– Na ugye! – Gábor arca rögtön felderült, átnyúlt az asztal fölött, hogy megcsókolja a halántékomat. – Tudsz te normális lenni, ha akarsz. Felhívom Erikát, hadd örüljön.
Tárcsázott, aztán letette közénk a telefont, kihangosítva. Egy búgás, aztán még egy.
– Na, Gáborkám, beenged az asszonyod? – kérdezte Erika olyan hangon, mintha én a világon sem lennék.
– Erika, kihangosítva vagy. Nóra itt ül.
– Jaj! Nórikám, szervusz, aranyom! – A hangja egy pillanat alatt olyan émelyítően édes lett, mint a köhögés elleni szirup. – Úgy örülök, el sem hiszed. Figyelj, a fürdőben üríts majd ki nekem egy polcot, jó? Rengeteg krémem van. És a kanapén nemigen tudok aludni, tudod, a derekam. Inkább a te kis szobád kéne, ott csend van.
– Az én szobám műhely – feleltem.
– Én meg se mukkanok! – csilingelt tovább Erika. – Ja, és még valami. Gáborkám, be tudsz majd jelenteni ide ideiglenesen? Lakcím nélkül rendes munkahelyre fel sem vesznek.
– Itt senki nem jelent be senkit – vágtam rá, mielőtt Gábor megszólalhatott volna. – Ő sincs ide bejelentve. Vácon van az állandó lakcíme.
A vonal túlsó végén csend lett. Gábor arcán megrándult egy izom.
– Hogyhogy nincs bejelentve? – kérdezte Erika. – Gábor?
– Majd később, Erika – morogta.
Magam elé húztam a telefont.
– Erika, jól figyelj rám. Két hét. Tizenkilencedikén elmész. A nappaliban alszol a kanapén, az én szobámba be nem teszed a lábad. A pénzről pedig még beszélünk, mert én semmit nem felejtettem el.
Néhány másodpercig csak hallgatás volt, aztán valami zörgés hallatszott.
– Jaj, Nórikám, épp a kasszánál állok, most nem alkalmas. Gáborkám, visszahívlak! – hadarta Erika, és bontotta a vonalat.
– Most boldog vagy? – Gábor elvette a telefont. – Még el sem indult otthonról, te máris benyújtottad neki a számlát.
Felállt, felkapta az összecsukható ágy dobozát, és bevitte a kis szobába. Az enyémbe.
Ebéd után megkérdezte, hol tartom a pótkulcsokat.
– Nem adok – mondtam. – Két hétig kibírható, hogy akkor menjen és jöjjön, amikor én is itthon vagyok.
Gábor vállat vont, és nem kezdett vitába. Egyáltalán. Még a hűtő ajtaját sem csapta be, pedig ezt szokta, valahányszor alulmaradt.
– Leszaladok a boltba – mondta, miközben felvette a kabátját. – Erika nem bírja kávé nélkül, nálunk meg csak az a lötty instant van.
Majdnem egy óra múlva ért vissza. A tűzhely fölötti polcra feltett egy aranyszínű zacskó szemes kávét, olyat, amilyen nálunk még soha nem fordult elő, az én instant kávés üvegemet pedig betolta a sarokba.
A kulcsokat többé nem emlegette.
Este nyolckor felvittem Ilona Máriának, a hetedikre, a ruháját. Próba, gombostűk a számban, „itt a hónaljnál nem szorít?” – úgy negyven perc múlva értem haza.
A saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót, és épp csak az egyik csizmámat sikerült lerúgnom, amikor a kis szobából, a résnyire nyitva maradt ajtó mögül meghallottam Erika hangját. Gábor mindig kihangosította a telefont, ha közben foglalt volt a keze, márpedig most az volt: megcsörrent az összecsukható ágy rugója. Erika beszédét időnként elnyelte a kerekek zakatolása. Már úton volt.
– …és ez a tiéd tényleg végig parancsolgatni fog? „Tizenkilencedikén elmész.” Na, még mit nem! Nagy háziasszony lett belőle!
– Erika, ne foglalkozz vele – mondta Gábor. – Itt ő senki. Annyi az egész uralma, hogy a lakás az ő nevén van. Kiabál egy darabig, aztán megnyugszik. Tizenegy éve ezt csinálja.
– Vigyázz, Gáborkám. Én a szobámról magamtól mondtam le, a kulcsokat visszaadtam a tulajnak, nekem már nincs hova hátrálnom. A dobozokat futárcéggel küldtem, szerdán érkeznek a raktári átvételre.
– Szerdán elmegyünk értük, elkéredzkedem a munkából. Nincs itt semmiféle két hét, hozd csak mindenedet. Majd megszokja.
– De előre szólok: a házimunkához hozzá sem nyúlok. A derekam miatt. Főzzön ő, mosson ő. Reggel pedig kérem a kávét az ágyba, kávé nélkül nem vagyok ember.
– Lesz kávéd. Beviszi, hová menne. – Gábor halkan felnevetett. – Egész életében mások szoknyáját szegte fel, nem lesz idegen neki a szolgálat.
– És a kulcs? Azt mondta, nem ad.
– Már csináltattam neked egyet. A kabátomban van. Akkor jössz, amikor neked jó, nem akkor, amikor őfelsége méltóztatik itthon tartózkodni.
Erika nevetése felcsattant, aztán belefulladt egy szembejövő vonat dübörgésébe.
Én pedig ott álltam továbbra is az előszobában, egyik lábamon csizmával, a másikon csak zokniban.