A kiszerelt zárbetétet úgy ejtette a tenyerembe, mintha egy kihúzott fog volna, mellé pedig odanyomott egy átlátszó tasakot az öt vadonatúj kulccsal. Átutaltam neki a pénzt, és hét előtt tíz perccel már becsukódott mögötte a liftajtó.
Hét ötvenkor újra felmordult a felvonó. A folyosón bőröndkerekek kopogtak végig a kövön, aztán Erika lihegő hangját hallottam:
– Jaj, Gáborkám, hát ez a lift nálatok… alig préseltem be magam ezekkel a cókmókokkal.
Kulcs csikordult a zárban. Megakadt. Aztán újabb reszelős próbálkozás következett. Végül ököllel vertek rá az ajtóra.
Feltettem a biztonsági láncot, és résnyire kinyitottam.
– Mit műveltél a zárral? – kérdezte Gábor a nyíláson át. Az arca szürke volt, borostás, gyűrött.
– Kicseréltettem. Amíg te a peronon álldogáltál.
A válla mögött Erika toporgott rózsaszín pufidzsekiben, gurulós bőrönddel, a lábánál két kockás, dagadásig tömött táskával.
– Gáborkám, ez most mi? – kapkodta a tekintetét róla rám. – Akkor én mehetek vissza az állomásra?
– Kérdezd meg a bátyádat – feleltem.
– Nyisd ki az ajtót – sziszegte Gábor összeszorított foggal. – Hallják a szomszédok.
– Hallják csak. Én is hallottam mindent tegnap. Egy csizmában álltam az előszobában, miközben te az én szobámban szerelted össze a vendégágyat. – A hangom furcsán nyugodt volt, mintha csak méreteket diktálnék egy megrendelőnek. – „Ő itt senki.” „Úgyis beadja a derekát.” „Nem újdonság neki másokat kiszolgálni.”
Gábor kinyitotta a száját, aztán szó nélkül becsukta.
– Ja, és még valami. – Kinyújtottam a résen egy kis papírzacskót. – Tessék, Gábor. Megcsináltattad a kulcsot, csak éppen nem jó semmire.
A zacskó lepottyant a járólapra. Gábor nem hajolt le érte.
– Hallod, Gábor? Hallgatózott! – Erika belemarkolt a kabátujjába. – Ott állt az ajtó mögött!
– A saját előszobámban álltam – mondtam.
Gábor vállal félretolta a húgát, és közelebb lépett a réshez. A hangja hirtelen puha lett, ismerős, otthoni.
– Nóra… Ugyan már. Eljárt a szám. A testvéremmel beszéltem, az ember ilyenkor mindenfélét összehord. Ha akarod, Erika még ma elmegy egy kiadó szobába. Kiveszek neki valamit pár napra, én fizetem, be sem teszi ide többé a lábát. Én pedig maradok. Tizenegy év, Nóra. Egyetlen beszélgetés miatt akarod kidobni az egészet?
– És velem mi lesz, Gáborkám? – rángatta Erika a karját. – Most akkor én vándoroljak albérletről albérletre?
– Maradj már csöndben, Erika – vetette oda Gábor hátra sem nézve.
Ott volt előttem a menekülőút, láttam tisztán. Erika beköltözik valami olcsó szobába, Gábor itt marad, egy hónap múlva a szomszédok elfelejtik az egészet, egy év múlva talán én is. Hát nem ezt tenné egy okos asszony?
Nem ment.
Nem azért, mert nem hittem volna neki. Hanem mert tudtam: minden reggel, amikor elé tenném a csészéjét, újra meghallanám a fejemben azt a mondatot. Hogy „ugyan hová menne”.
– Nem – mondtam.
Levettük a láncot, kitártam az ajtót, és elkezdtem kihordani a holmiját a lépcsőházba. Először a kék táskát vittem ki, amelyiknek leszakadt a füle. Erika hátrálni kezdett a lift felé, maga után húzva a bőröndöt. Egy emelettel lejjebb kattant egy zár: valaki kijött hallgatózni.
– Kihívom a rendőrt – mondta Gábor. – Jogom van itt lakni!
– Hívd csak. A lakás anyámé volt, örököltem. Te még bejelentve sem vagy ide. – A lába elé tettem a dobozt a horgászvillanókkal. – A kempingágyat se felejtsd itt. Erikának még jól jöhet.
– Gyere már, Gábor – húzta őt a lift irányába Erika. – Ne alázkodj meg előtte. Te meg, Nórácska, ezt még megemlegeted.
Gábor végül lehajolt a kulcsos zacskóért, megforgatta az ujjai között, aztán zsebre vágta. A táskák fölött rám nézett.
– Úgyis lenyugszol – mondta. – Egy hét múlva te fogsz hívni.
Becsuktam az ajtót.
Az új kulcs nehezen fordult el, idegen, roppanó hanggal. Odakint még egy darabig zúgott a lift, aztán elcsendesedett minden. Csak később vettem észre, hogy az előszobaszőnyegen ülök, háttal az ajtónak. Egyszerűen nem tartott meg a lábam.
Nem készültem lenyugodni. Sem egy hét múlva. Sem később.
Hat hét telt el azóta. Gábor kivett egy garzont a körgyűrű közelében, és most Erikával lakik ott. Nem tőle tudom, hanem Erika oldaláról: képek a beköltözésről, Gábor tortát szeletel, alatta a felirat: „A család örök.”
Engem Gábor nem keres. Egyszer jött el a csavarozóért; kivittem neki a lépcsőházba, és még azelőtt rácsuktam az ajtót, hogy megszólalhatott volna. Beadta a válókeresetet a bíróságon, aztán küldött egyetlen üzenetet: követelni fogja rajtam a loggia beüvegezésének árát, mert azt a saját kezével csinálta. Az első tárgyalást december tizennyolcadikára tűzték ki. Erika az adósságáról nem beszél. Én sem hozom szóba.
Néha eszembe jut, talán meg kellett volna várnom, míg mindezt a szemembe mondja.
Túl messzire mentem, amikor a húga és a szomszédok előtt raktam ki a csomagjait a folyosóra?
A „Csajka” az ablak mellett áll, anya régi helyén. Ma Ilona Máriának varrok rajta függönyöket.