Közvetlenül a vállam mellett, a fogason lógott Gábor dzsekije. A jobb zsebében rágógumit meg egy telefontöltő kábelét találtam. A balban egy vékony papírtasak lapult, olyan, amilyet a szupermarketünk előterében működő kis kulcsmásolónál adnak. Kék tollal ez állt rajta: „Kulcsmásolás – 1400 Ft.” Benne egy vadonatúj kulcs feküdt, még fényesen csillogott, a tollán apró sorja meredt ki.
– Na, Katalin, most már mennem kell, itt is össze kell még pakolnom – hallatszott Gábor hangja a fal mögül, aztán megint fémesen megcsikordult az ágy rugója.
Tehát szó sem volt semmiféle két hétről. Nem is készült senki Katalint az utcára tenni. Ő hagyta ott a szobáját, magától indult ide, végleg. Gábor pedig még aznap megcsináltatta a lakásom kulcsát, közvetlenül azután, hogy kimondtam: nem adom oda.
A tasakot becsúsztattam a kabátzsebembe, felrángattam a másik csizmámat is, és kiosontam, mielőtt Gábor kinézhetett volna az előszobába. Az ajtót óvatosan húztam be magam mögött, a kilincset végig tartva, nehogy a zár nyelve kattanjon.
A negyedik és az ötödik emelet között, a lépcsőfordulóban leültem az ablakpárkányra. A kulcs a papíron át is a tenyerembe nyomódott. Olyan erővel szorítottam, hogy később piros, fogazott csík maradt utána a bőrömön. Az adósság, a „ne hozz szégyent rám”, a reggel nagy nehezen kicsikart két hét… én azt hittem, engedményt tettem. Közben csak kivártak, mint az ember a záport. Vajon meddig próbáltam volna még magamat nyugtatgatni?
Úgy tíz perc múlva felálltam, megzörgettem a saját kulcscsomómat az ajtónál, aztán beléptem, és szándékosan akkorát csaptam az ajtón, hogy az előszobai polc is megcsendült.
– Na, megjöttél a drága Erzsébetedtől? – Gábor a kisszobából bukkant elő, közben a tenyerét porolgatta. – Összeraktam a vendégágyat. Egyelőre majd nálad áll, aztán kitaláljuk.
– Szereld szét – mondtam. – Nem lesz rá szükség.
– Akkor a kanapén? Helyes, úgy is jó. – Elégedetten biccentett. – Mondtam én, hogy lenyugszol.
Aztán jobban megnézett.
– Miért vagy ilyen falfehér?
– Erzsébet háromszor szedette ki velem a szűkítőt – feleltem, és bementem a fürdőszobába.
Gábor valamivel tizenegy után aludt el. Megvártam, amíg sípolva venni kezdi a levegőt az orrán át, aztán előhoztam a kamrából két nagy, kockás bevásárlótáskát.
Nem kapkodtam. Beléjük hajtogattam az ingeit, amelyeket vasárnaponként én vasaltam ki neki. A téli pufidzsekit. A horgászcsalik dobozát. A borotváját az oldalzsebbe dugtam. A szakadt fülű, kék sporttáskát a galériapolcon találtam meg, a karácsonyfadíszek mögött; azt is teletömtem. Ennyi év alatt három táskára és egy dobozra való holmija gyűlt össze. A vendégágyat összecsuktam, és melléjük támasztottam.
Három óra felé megkerestem a telefonomon egy éjjel-nappali zárszerviz számát, és felhívtam őket. Az ügyeletes álmos hangon felírta a címet.
– A szerelő hat húsz körül ér oda. Vasárnap van, korai kiszállás, az árat majd a helyszínen mondja meg.
– Mondjon, amit akar – válaszoltam.
A táskákat sorban kiraktam az előszobába, végig a fal mellé, a kis padról egészen az ajtóig. Leültem a padra, és már nem feküdtem vissza.
Öt tízkor megszólalt Gábor ébresztője.
Gábor alsónadrágban és trikóban támolygott ki az előszobába, hunyorgott a fénytől, majd rögtön belebotlott az első táskába.
– Ez meg mi a franc?
– A holmid – mondtam. – Amit találtam, mindent összeraktam. A borotvád az oldalzsebben van.
– Réka, elment az eszed? Hajnali öt van.
– Találkozol Katalinnal, aztán éljetek együtt. De nélkülem. Tegnap még te mondtad, hogy vele maradsz a pályaudvaron. Hát maradj.
Gábor végignézett a táskákon, az összecsukott vendégágyon, aztán rajtam. Ugyanazzal a lekezelő nevetéssel felröhögött, mint pénteken.
– Szóval jelenetet rendezel. Rendben. – Fél lábon ugrálva húzta magára a farmerját. – Most nincs időm erre, hat negyvenkor indul a vonat. Elhozom a húgomat, aztán normálisan megbeszéljük.
– A táskákat most viszed magaddal.
– Sehová nem viszem. – Lerántotta a dzsekijét a fogasról, még a zsebeit sem tapogatta végig. – Az ember nem hagyja ott a rokonát az állomáson, Réka. Ülj le, gondolkodj. Mire visszaérünk, lehiggadsz.
Becsapódott mögötte az ajtó. A lift felbúgott, aztán elindult lefelé.
Negyedóra múlva pittyent a telefonom. „Pakold ki a táskákat, mire hazaérünk. Ne égess le a húgom előtt.” Elolvastam, majd kijelzővel lefelé letettem a mobilt a padra.
A szerelő pontosan hat húszkor telefonált: fiatal srác volt narancssárga kabátban, kis szerszámoskofferrel. Megnézte a zárat, aztán a fal mellett sorakozó csomagokat is, de egyetlen kérdést sem tett fel.
– Ez a hengerbetét nagyon olcsó fajta, ilyet egy perc alatt kinyitnak – közölte. – Teszek be rendeset, feltörés elleni védelemmel. Kiszállással együtt huszonháromezer forint lesz.
– Mennyi? – kérdeztem vissza. – Egyetlen zárbetétért?
– Vasárnap van, reggel hat – vont vállat. – Hétköznap kevesebb lenne. De ahogy látom, önnek nem igazán kényelmes hétfőig várni.
– Csinálja.
Nagyjából húsz percig dolgozott a zárral.