A régi zárbetétet végül a tenyerembe ejtette, mintha egy kihúzott fog lenne, mellé pedig odaadott egy átlátszó tasakot az öt vadonatúj kulccsal. Átutaltam neki a pénzt, és hét előtt tíz perccel már becsukódott mögötte a lift ajtaja.
Háromnegyed nyolc után nem sokkal ismét felbúgott a felvonó. A folyosón bőröndkereket hallottam kopogni a kövön, aztán Katalin zihálva megszólalt:
– Jaj, Gáborkám, hát ez a lift nálatok valami rettenet! Alig fértem be ezekkel a cókmókokkal.
A zárban megcsikordult egy kulcs. Elakadt. Újra megpróbálták, még csúnyábban karcolt a fém. Aztán ököllel ráütöttek az ajtóra.
Rátettem a láncot, és csak résnyire nyitottam ki.
– Mit műveltél a zárral? – kérdezte Gábor a nyíláson át. Az arca szürkés volt, borostás, kialvatlan.
– Kicseréltettem – feleltem. – Amíg te a peronon várakoztál.
Mögötte Katalin toporgott rózsaszín pufi dzsekiben, mellette gurulós bőrönd, a lábánál két kockás, kitömött táska.
– Gábor, ez most micsoda? – kapkodta a tekintetét róla rám. – Nekem akkor vissza kell mennem az állomásra?
– Ezt a bátyádtól kérdezd – mondtam.
– Nyisd ki az ajtót – sziszegte Gábor összeszorított fogakkal. – Meghallják a szomszédok.
– Hallják csak. Én is hallottam tegnap mindent. Itt álltam az előszobában, az egyik csizmámban, miközben te az én szobámban szerelted össze a vendégágyat. – A hangom meglepően nyugodt volt, mintha egy megrendelőnek diktálnám vissza a méreteket. – „Ő itt senki.” „Majd lenyeli, hová menne?” „Úgyis hozzá van szokva, hogy kiszolgáljon másokat.”
Gábor kinyitotta a száját, aztán szó nélkül becsukta.
– Ja, és még valami. – A résen át kidugtam egy kis papírzacskót. – Tessék, Gábor. Csináltattál kulcsot, csak éppen nem nyit semmit.
A zacskó a járólapra pottyant. Gábor nem hajolt le érte.
– Hallgatózott, Gábor! – Katalin belekapaszkodott a kabátujjába. – Hallod? Ott állt az ajtó mögött!
– A saját előszobámban álltam – javítottam ki.
Gábor a vállával félretolta a húgát, és közelebb lépett az ajtóréshez. A hangja hirtelen ellágyult, olyan lett, amilyennek otthon szoktam hallani.
– Réka. Ne csináld már. Hülyeségeket beszél az ember a testvérével, tudod jól. Odaveti, ami épp eszébe jut. Ha akarod, Katalin még ma elmegy valami napidíjas szállásra. Kiveszek neki egy szobát, én fizetem, ide többé be nem teszi a lábát. Én meg maradok. Tizenegy év, Réka. Egyetlen beszélgetés miatt dobnád el?
– És velem mi lesz, Gábor? – rángatta meg Katalin a karját. – Most akkor vándoroljak egyik kiadó szobából a másikba?
– Maradj már csendben, Kati – vetette oda Gábor anélkül, hogy hátrafordult volna.
Láttam magam előtt a menekülőutat. Katalin beköltözik valahová albérletbe, Gábor marad, a szomszédok egy hónap múlva elfelejtik az egészet, egy év alatt talán én is. Hát nem így viselkedik egy józan, okos nő?
Nem ment.
Nem azért, mert nem hittem el neki, amit ígért. Hanem mert onnantól minden reggel, amikor letettem volna elé a bögréjét, a fejemben újra megszólalt volna az a mondata: „Hová menne?”
– Nem – mondtam.
Leakasztottam a láncot, szélesre tártam az ajtót, és elkezdtem kihordani a holmijait a lépcsőházba. Először a kék táska került ki, az, amelyiknek leszakadt a füle. Katalin hátrálni kezdett a lift felé, maga után húzva a bőröndöt. Egy emelettel lejjebb kattant egy zár: valaki kijött, hogy jobban hallja a műsort.
– Rendőrt hívok – mondta Gábor. – Jogom van itt lakni!
– Hívd csak. A lakás anyámé volt, örököltem. Te még bejelentve sem vagy ide. – A lába elé tettem a dobozt a horgászfelszereléseivel. – A kempingágyat se hagyd itt. Katalinnak még jól jöhet.
– Gyere, Gábor – mondta Katalin, és a lift felé húzta. – Minek alázod magad előtte? Te meg, Rékácska, jegyezd meg: ezt én nem felejtem el neked.
Gábor végül lehajolt a járólapon heverő zacskóért, megforgatta az ujjai között, aztán a zsebébe gyűrte. A táskák fölött rám nézett.
– Úgyis lenyugszol – közölte. – Egy hét múlva te fogsz hívni.
Becsuktam az ajtót.
Az új kulcs még nehézkesen fordult el, idegen, roppanós hanggal. Kint egy darabig még zúgott a lift, aztán csend lett. Csak később vettem észre, hogy az előszobaszőnyegen ülök, háttal az ajtónak. A lábam egyszerűen felmondta a szolgálatot.
De lenyugodni nem készültem. Sem egy hét múlva, sem később.
Hat hét telt el azóta. Gábor kivett egy egyszobás lakást a körgyűrű közelében, és Katalinnal él ott. Nem tőle tudom, hanem Katalin közösségi oldaláról: lakásavatós képek, Gábor tortát szeletel, alatta a felirat: „A család örökre szól.”
Engem Gábor nem keres. Egyszer beállított a csavarbehajtójáért; kivittem neki a lépcsőházba, és még azelőtt becsuktam az ajtót, hogy bármit mondhatott volna. A válást bíróságon indította el, és csak egyetlen üzenetet küldött: követelni fogja rajtam az erkély beüvegezésének árát, mert azt a saját kezével csinálta. Az első tárgyalást december tizennyolcadikára tűzték ki. Katalin az adósságát azóta sem emlegeti, én pedig nem hozom szóba.
Néha eszembe jut, hogy talán meg kellett volna várnom, amíg mindezt a szemembe mondja.
Túl messzire mentem, amikor a húga és a szomszédok előtt kipakoltam a táskáit a folyosóra?
A Csajka most az ablak mellett áll, anya régi helyén. Ma Erzsébet néninek varrok rajta függönyöket.