– Arra kértelek, ne alázz meg Katalin előtt, ne rendezz jelenetet. Borzalmas helyzetben volt akkor is. Most sincs könnyebb dolga. A saját véredet nem hagyod a pályaudvaron éjszakázni, még ha te ezt képtelen is vagy felfogni.
– Akkor befogtam a számat. Miattad.
– És jól tetted. – Gábor az ujjával megkopogtatta az asztallapot. – Röviden: azt akarod, hogy válasszak közted és a nővérem között? Ha nem engeded be, én is ott maradok vele az állomáson. Ezt szeretnéd?
Nyugodtan nézett rám. Pontosan tudta, hogy nem ezt akarom.
– Két hét – mondtam végül.
– Na ugye! – Gábor arca egyből felderült, átnyúlt az asztal fölött, hogy homlokon csókoljon. – Tudsz te normális lenni, ha akarsz. Fel is hívom Katit, hadd örüljön.
Már tárcsázott is, aztán közénk tette a telefont, kihangosítva. Egy csengés. Még egy.
– Na, Gáborka, beenged az asszonyod? – kérdezte Katalin olyan hangsúllyal, mintha én nem is ülhetnék ott mellette.
– Kati, ki vagy hangosítva. Réka is itt van.
– Jaj! Rékácskám, szervusz, drágám! – A hangja azonnal émelyítően kedves lett, mint a túl édes köhögés elleni szirup. – Úgy örülök, el sem tudod képzelni. Figyelj, a fürdőben üríts már ki nekem egy polcot, jó? Rengeteg krémem van. És a kanapén nem fog menni az alvás, tudod, a hátam. Nekem inkább a te kis szobád kellene, ott csend van.
– Az én szobám műhely – feleltem.
– Én nem zavarnék semmit, esküszöm! – folytatta Katalin. – Ja, és még valami. Gábor, be tudsz majd jelenteni ide ideiglenesen? Lakcím nélkül normális munkára fel sem vesznek.
– Ide senki nem lesz bejelentve – vágtam rá, mielőtt Gábor megszólalhatott volna. – Ő maga sincs ide bejelentve. Az állandó lakcíme Hajdúböszörményben van.
A telefonban hirtelen csend lett. Gábor arcán megrándult egy izom.
– Hogyhogy nincs bejelentve? – kérdezte Katalin. – Gábor?
– Majd később, Kati – morogta ő.
Magam felé húztam a készüléket.
– Katalin, most jól figyelj rám. Két hét. Tizenkilencedikén elmész. A nappaliban alszol a kanapén, az én szobámba nem lépsz be. A pénzről pedig még beszélni fogunk, mert én semmit nem felejtettem el.
Pár pillanatig senki nem szólt a vonal túlsó végén. Aztán valami zizegés hallatszott.
– Jaj, Rékácskám, épp a pénztárnál állok, nagyon kellemetlen most beszélni. Gáborka, visszahívlak! – hadarta Katalin, és bontotta a hívást.
– Most boldog vagy? – Gábor felkapta a telefont. – Még el sem indult otthonról, te máris benyújtottad neki a számlát.
Felállt, megfogta az összecsukható vendégágy dobozát, és bevitte a kis szobába. Az én szobámba.
Ebéd után megkérdezte, hol tartom a pótkulcsokat.
– Nem adok – mondtam. – Két hétig meg lehet oldani, hogy velem együtt menjen és jöjjön.
Gábor vállat vont, és meglepő módon nem vitatkozott. Egyáltalán nem. Még a hűtő ajtaját sem csapta be, pedig ha vesztett, azt mindig úgy zárta le.
– Leszaladok a szupermarketbe – mondta, miközben felvette a kabátját. – Kati nem bírja kávé nélkül, nekünk meg csak az az instant lötty van.
Majdnem egy óra múlva ért haza. A tűzhely fölötti polcra feltett egy aranyszínű zacskó szemes kávét, amilyen nálunk soha az életben nem fordult elő, az én instant kávés üvegemet pedig betolta egészen hátra, a sarokba.
A kulcsokról többé nem ejtett szót.
Este nyolckor felvittem a hetediken lakó Erzsébet néninek a ruháját. Próba, gombostűk a számban, „itt a hónaljánál nem szorít?” – nagyjából negyven perc múlva értem vissza.
A saját kulcsommal nyitottam ki az ajtót, és épp csak az egyik csizmámat tudtam lehúzni. A kis szobából, a résnyire nyitva hagyott ajtón át Katalin hangja szűrődött ki. Gábor mindig kihangosította a telefont, ha foglalt volt a keze, most pedig foglalt lehetett: megcsikordult az összecsukható ágy rugója. Katalin szavait időnként elnyelte a kerekek zakatolása. Már úton volt.
– …és ez a nő végig így fog parancsolgatni? „Tizenkilencedikén elmész.” Hát nézd már, micsoda háziasszony került elő!
– Kati, ne törődj vele – mondta Gábor. – Ő itt senki. Az, hogy a lakás az ő nevén van, az összes hatalma. Kiabál egy sort, aztán megnyugszik. Tizenegy éve ezt csinálja.
– Csak szólok, Gáborka. A szobámat már visszaadtam, a kulcsokat leadtam a tulajnak, nekem nincs hova visszamennem. A dobozokat futárszolgálattal küldtem, szerdán érkeznek a raktárterminálra.
– Szerdán elhozzuk, elkéredzkedem a munkából. Felejtsd el a két hetet, hozz mindent. Majd megszokja.
– És előre mondom: én a háztartásban semmit nem fogok csinálni. A hátam miatt. Főzzön ő, mosson ő. Reggel pedig kávét kérek az ágyba, mert kávé nélkül nem vagyok ember.
– Meglesz a kávéd. Be fogja vinni, hova menne? – Gábor halkan felhorkant. – Egész életében mások szoknyáját szegte fel, nem lesz neki újdonság a kiszolgálás.
– És a kulcs? Azt mondta, nem ad.
– Már csináltattam neked egyet. A kabátomban van. Akkor jössz majd, amikor neked kényelmes, nem akkor, amikor őfelsége méltóztatik itthon tartózkodni.
Katalin felnevetett, de a nevetését elnyomta egy szembejövő vonat dübörgése.
Én pedig ott álltam a folyosón, egyetlen csizmában, mozdulatlanul.