Az előszobában, a kis ülőpadon ott állt anyám régi varrógépe a fa hordládájában. A fogantyúja az ajtó felé fordult, mintha csak egy útra készített bőrönd lenne.
A kisszobából éles visítással szólt a csavarbehajtó.
Csizmában mentem be. Gábor éppen azt a polcot szedte le a falról, amelyen a cérnáimat tartottam.
A szabásminták, a cipzárakkal teli doboz és a cérnaspulnik összehányva hevertek az ablakpárkányon. A három ruha, amelyet hétfőn kellett átadnom a megrendelőknek, a szekrényajtóra volt akasztva, mind egyetlen vállfára zsúfolva.
– Mit művelsz?
– Megjöttél? – fordult hátra Gábor, de a gépet nem kapcsolta ki. – Helyet csinálok. Katalin vasárnap érkezik.
– Hová érkezik?
– Hozzánk. Itt marad, amíg munkát nem talál. Az asztalodat kiviszem a loggiára, a varrógépet beteszem a kamrába. Neki nem kell sok: ide kerül egy heverő, és kész.
Úgy közölte, mintha csak azt mondaná, vett kenyeret. El van döntve, el van intézve, már csak végre kell hajtani.
– Engem eszedbe sem jutott megkérdezni?
– Minek kérdezzelek? – vont vállat, és kicsavart még egy csavart. – A saját nővérem. Az ember nem hagyja a rokonát az állomáson.
– Nem.
– Mi az, hogy nem?
– Itt nem fog lakni.
Gábor letette a csavarbehajtót a szabóasztalomra, egyenesen a kék kreppanyag tetejére, aztán olyan fáradt türelemmel nézett rám, ahogy a felnőttek szoktak egy makacskodó gyerekre, aki nem akar sapkát venni.
– Réka, ne kezdd el. Ma veszi meg a jegyet. Vasárnap reggel hat negyvenkor jön a vonat. Kimegyek elé.
– Menj ki. De lakni nem fog nálunk.
Visszamentem az előszobába, megragadtam a varrógép ládájának fogantyúját, és visszacipeltem. A súlya lehúzta a karomat, a sarka minden lépésnél a térdemnek ütődött. Letettem a gépet a megszokott helyére, az ablak mellé, kihúztam a kreppet a csavarbehajtó alól, és kiráztam. A ruhákat külön vállfákra rendeztem. A leszerelt polcot a falnak támasztottam; majd visszacsavarozom én, nem olyan nagy tudomány.
– Ez itt az én műhelyem – mondtam. – Hétfőn három munkát kell leadnom. Semmiféle heverő nem kerül ide.
– Tizenegy éve élek ebben a lakásban – vetette oda Gábor a hátam mögül. – Talán egyszer nekem is lehet jogom dönteni valamiről.
– Dönts nyugodtan. A saját otthonodban.
Felnevetett. Nem dühösen, inkább leereszkedően, mintha valami gyenge tréfát hallott volna.
– Jól van, jól van. Fortyogsz egy kicsit, aztán lenyugszol. Te mindig lenyugszol.
Kiment a konyhába, és bekapcsolta a vízforralót. Az asztalon megcsippant a telefonja, ő pedig felém fordította a kijelzőt: „Gáborkám, sikerült alsó fekhelyet foglalnom!!! Várd a nővérkédet” – utána három szívecske.
– Látod? – kérdezte. – Már jegye van. Felhívod te, és megmondod neki, hogy váltsa vissza?
Nem szóltam semmit. Gábor teát töltött magának, majd visszament a kisszobába. Egy perccel később megint felvisított a csavarbehajtó.
Éjjel sokáig forgolódott mellettem, aztán a sötétbe beszélt, anélkül hogy felém fordult volna.
– Fogalmad sincs, hogyan nőttünk fel. Anyánk két munkahelyen dolgozott, apánk ivott. Kati indított el reggelente iskolába, ő alakította rám az egyenruhámat. Ötvenöt éves, Réka. Se férje, se saját sarka, a főbérlő meg ki akarja tenni a szobából. Mondd, hová menjen?
– És én hová tegyem a megrendeléseimet? – kérdeztem halkan.
– Már megint a rongyaid – morogta, és a fülére húzta a takarót.
Egy perc múlva már szuszogott. Felkeltem, elővettem a kamrából a kézi csavarhúzót, és bementem a kisszobába. A polcot visszarögzítettem a régi lyukakba, a spulnikat színek szerint sorba állítottam. A csavarbehajtó még mindig az ablakpárkányon feküdt; eltettem a szerszámosládába, és rácsattintottam a fedelét.
Szombat reggelre egy lapos doboz került az ajtó mellé. Összecsukható ágy volt benne.
– Ez meg minek? – kérdeztem.
– Amíg nincs heverő – felelte Gábor. – Csak nem alhat a földön.
Kávét tett elém, aztán leült velem szemben, és összekulcsolta a kezét az asztalon. Mindig így ült le, amikor „szépen” akart beszélni velem.
– Réka, próbáljuk meg ordítozás nélkül. Tudom, a lakás a tiéd. Ezt nap mint nap érezteted is velem.
– Mikor?
– Folyton. Ahogy rám nézel. Ahogy visszacipeled azt a gépet a helyére. Mi vagyok én itt nálad, albérlő?
Eltoltam magam elől a csészét. Még két kanál cukrot is tett bele, pontosan úgy, ahogy szeretem. Felkészült.
– Te egyetlen sporttáskával költöztél ide. Kékkel, aminek le volt szakadva az egyik füle. Említettem én ezt valaha?
– Most épp megtetted.
Erre nem volt mit mondanom, és ettől még rosszabb íze lett az egésznek.
– Akkor beszéljünk másról is – mondtam. – A nővéred három éve elkért tőlünk hétszázhúszezer forintot. Fogorvosra. Azt ígérte, újévig visszaadja. Csak azt mondd meg, melyik újévig, Gábor?
– Már megint ez a pénz. – Hátradőlt a széken, mintha eleve unná az egészet. – Akkor is emberi módon kértelek.