— Akkor a gond nem is a vacsorával kezdődik.
Gábor megállt velem szemben.
— Mondd ki végre, mit szeretnél.
Végre eljutottunk idáig.
Ez volt az a kérdés, amire már régóta vártam.
Nem az, hogy mi kerül az asztalra.
Nem az, hogy az anyja miért sértődött meg.
Hanem az, hogy én mit akarok.
— Azt, hogy ebben a lakásban ne csak lakjam, hanem otthon is érezzem magam.
Láttam rajta, hogy közbe akar szólni, de nem hagytam.
— Szeretnék úgy megélni egy vasárnapot, hogy ne kelljen az anyád hangulatához igazítanom. Azt szeretném, ha az időmet nem valami magától értetődő készletnek tekintenéd, amiből bárki szabadon vehet. Ha vendéget hívsz, akkor te is részt veszel benne. Főzöl, rendelsz, pakolsz, elmosogatsz. És mindenekelőtt: mielőtt bármit megszervezel a közös otthonunkba, megkérdezed tőlem, megfelel-e.
— De ő az anyám.
— Én meg a feleséged vagyok. Miért van az, hogy amikor ezt kimondod, nekem kell automatikusan hátrébb lépnem?
Gábor lehajtotta a fejét.
Most először nem vágott vissza semmivel.
A következő vasárnap Katalin nem jelent meg nálunk.
A rá következő héten sem.
Három hét telt el, mire Gábor egy este óvatosan megkérdezte:
— Mit szólnál hozzá, ha jövő vasárnap áthívnám anyát?
Nem feleltem azonnal.
Nem azért, mert haragudtam.
Hanem mert először fordult elő, hogy valóban megkérdezte.
— Nem bánom — mondtam végül. — Hívd meg nyugodtan.
— Arra gondoltam, én csinálnék lasagnét.
A szám sarka akaratlanul is megremegett.
— Ez jól hangzik.
Katalin pontban hatkor érkezett.
Gábor állt a tűzhely mellett.
Ő rakta ki a tányérokat.
Vacsora után pedig felállt, és elkezdte összeszedni az asztalról az edényeket.
Az anyja úgy nézett rá, mintha valami egészen szokatlan dolgot látna.
— Hagyd csak, Gábor. Eszter majd elintézi.
A férjem egy pillanatra megdermedt.
Én csendben maradtam.
Előbb az anyjára nézett, aztán rám.
Végül nyugodt hangon azt mondta:
— Nem, anya. Eszter már megtette, ami rá tartozott. És különben is, én is itt élek.
Katalin nem válaszolt.
Aznap este, miután elment, Gábor végigmosogatta az edényeket.
Aztán odajött, és leült mellém a kanapéra.
— Azt hiszem, most értettem meg valamit.
— Mit?
Egy darabig kereste a szavakat.
— Éveken át úgy beszéltem róla, mintha én láttam volna vendégül anyát. Közben valójában te csináltál mindent. Én csak helyet foglaltam az asztalnál.
A fejemet hátrahajtottam a kanapé támlájára.
— Igen. Pontosan erről beszéltem.
Megfogta a kezemet.
Természetesen nem lett minden varázsütésre tökéletes.
Katalin továbbra is elejtett néha egy-egy csípős megjegyzést.
Gáborral is előfordult, hogy megfeledkezett arról, előbb kérdeznie kellene.
Én pedig apránként megtanultam, hogy a „nem” önmagában is teljes mondat, és nem kell utána húszperces védőbeszédet tartanom.
Mégis átrendeződött valami közöttünk.
Néhány hónappal később, egy vasárnap délután fél öt tájban kabátban jöttem le az emeletről.
Gábor a konyhapultnál állt, és zöldségeket aprított.
Felkapta a fejét.
— Elmész?
— Igen. Júlia vár.
Rápillantott az órára.
— Anya mindjárt itt lesz.
Megálltam az ajtóban.
Pár másodpercig csak néztük egymást.
Aztán Gábor elmosolyodott.
— Nyugi. Mindennel elkészültem.
Én is visszamosolyogtam rá.
— Akkor érezzétek jól magatokat kettesben.
— Te pedig a barátnőiddel.
Kiléptem a lakásból, és óvatosan behúztam magam mögött az ajtót.
Ezúttal senki nem kérdezte meg, hogy már megint hová indulok.
Mert Gábor végre felfogott valamit, amit nekem is jóval hamarabb kellett volna megértenem.
A család szeretete nem azt jelenti, hogy örökké készenlétben kell állnunk értük.
Néha egyszerűen abba kell hagyni, hogy úgy bánjunk a saját időnkkel, mintha nem volna értéke — mert mások csak akkor tanulják meg tisztelni, ha mi magunk is annak tekintjük.