— Hogyhogy nem?
— Azért, mert családi hagyománynak azt nevezik, amiben a család minden tagja részt vesz. A tiéd viszont abból áll, hogy idehívod az édesanyádat, én pedig kiszolgálom.
— Senki nem mondta neked, hogy főznöd kell!
A szavai mintha megálltak volna a levegőben.
Hosszú másodpercekig csak néztem rá.
— Remek.
— Mi az, hogy remek?
— Csak jól jegyezd meg, mit mondtál most.
A homloka ráncba szaladt.
— Ezt meg hogy érted?
— Úgy, hogy ettől kezdve nem leszek automatikusan a konyhában, valahányszor anyád beállít vasárnap.
Az arca egy árnyalattal világosabb lett.
— Ezt most komolyan mondod?
— Halálosan.
— És akkor mi lesz?
— Majd mi kitaláljuk.
A következő héten, szerda este Gábor az ebédlőasztalra tette a mobilját.
— Anyám vasárnap jön.
Én nyugodtan folytattam a vacsorámat.
— Jó.
Várta, hogy mondjak még valamit.
Aztán kibökte:
— Mit terveztél főzni?
Ránéztem.
— Én? Semmit.
— Eszter…
— Főzhetsz te. Rendelhetsz ételt. Vagy elviheted étterembe.
— Már megint le akarsz lépni?
— Ezt még nem döntöttem el.
Gábor bosszúsan megrázta a fejét.
— Ez teljes képtelenség.
A következő vasárnap viszont egészen tanulságos este lett belőle.
Gábor vacsorát rendelt egy közeli étteremből.
Katalin pontosan érkezett.
Én ezúttal nem mentem sehová.
Amint észrevette az asztalon sorakozó papírdobozokat, azonnal összevonta a szemöldökét.
— Eszter beteg?
— Nem — válaszolta Gábor.
— Akkor miért nem főzött?
A nappaliban ültem egy könyvvel a kezemben.
Felnéztem az oldalak fölül.
— Mert ma Gábor intézte a vacsorát.
Katalin a fiára fordította a tekintetét.
Gábor zavartan megköszörülte a torkát.
— Így van.
Katalin belekóstolt az ételbe.
— Ez kihűlt.
Gábor máris felpattant, hogy megmelegítse.
Pár perccel később újabb megjegyzés érkezett:
— Kenyér sincs?
Gábor elindult kenyérért.
Aztán jött a következő:
— A kedvenc üdítőmet sem hoztad?
Gábor megint eltűnt a konyha felé.
Én pedig életemben először végignézhettem, ahogy a férjem pontosan ugyanazt az estét kapja meg, amelyből nekem négy éven át minden vasárnap kijutott.
Nyolc körül már nyoma sem volt a jókedvének.
Kilencig három alkalommal pakolta le újra az asztalt.
Tízkor, miután az anyja végre távozott, ott állt a konyha közepén, és némán bámulta a tányérokat, poharakat, üres dobozokat.
— Ő… elég sok mindent elvár — mondta végül.
Becsuktam a könyvemet.
— Valóban?
Fáradtan pillantott rám.
— Azért nem kell ennyire élvezned a helyzetet.
— Nem élvezem.
Felálltam.
— Csak jó látni, hogy végre te is észrevetted.
Az igazi összecsapás azonban két héttel később következett.
Katalin akkor már nem Gábort hívta, hanem közvetlenül engem.
— Eszter, jövő vasárnap átmegyünk hozzátok a sógornőddel és a gyerekekkel.
— Rendben.
— Hat fővel számolj. Arra gondoltam, megcsinálhatnád azt a rakott fogásodat, meg a fűszeres csirkét is.
— Nem.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Tessék?
— Vasárnap nem fogok hat emberre vacsorát készíteni.
A hangja azonnal megkeményedett.
— És ugyan miért nem?
— Mert már van programom.
— Mi lehet fontosabb a családi vacsoránál?
Éreztem, ahogy a régi, jól ismert bűntudat megpróbál felkúszni bennem.
De most nem engedtem, hogy átvegye az irányítást.
— Az időm.
Katalin nem szólt azonnal.
Aztán lassan, hidegen mondta:
— Mióta a fiam felesége lettél, nagyon megváltoztál.
— Igen.
— Ezt nem dicséretnek szántam.
— Tudom.
Ezzel bontotta a hívást.
Aznap este Gábor sötét arccal lépett be az ajtón.
— Anyám telefonált.
— Sejtettem.
— Azt állítja, tiszteletlenül beszéltél vele.
— Annyit mondtam, hogy vasárnap nem főzök.
— Nála ez ugyanaz.
Letettem a csészémet.