Farmert vettem fel, hozzá egy blúzt, majd magamra kaptam a kabátomat.
Ezután a táskámért nyúltam.
Gábor csak ebben a pillanatban fogta fel, hogy a délután valahogy nem úgy halad tovább, ahogy ő elképzelte.
— Állj már meg egy percre! — szólt rám, és az ajtó elé lépett. — Mégis hová készülsz?
— Vacsorázni.
— Miféle vacsorázni?
— Abba az étterembe, amelyik bent van a belvárosban.
— Kivel?
— Júliával és Nikolettel.
A homloka ráncba szaladt.
— Ezt most komolyan mondod?
— Teljesen komolyan.
— De hát anya ma este jön!
— Tudom.
— És mi lesz a sülttel?
A konyha irányába fordítottam a fejem.
A pulton ott sorakozott minden: a még bontatlan csomagolású hús, mellette a krumpli, a répa és a hagyma.
— Minden hozzávaló elő van készítve.
Gábor úgy bámult rám, mintha nem értette volna a nyelvet, amin beszélek.
— Azt várod, hogy én készítsem el?
— Miért lenne ez lehetetlen?
Kényszeredetten felnevetett.
— Eszter, fogalmam sincs, hogyan kell ilyen ételt főzni.
— Az interneten biztosan találsz receptet.
— Ez egyáltalán nem vicces.
— Nem is annak szántam.
Az arca ekkor megváltozott. A bosszúság mögül valami más is előbukkant: bizonytalanság.
— Most tényleg kettesben hagysz anyámmal?
Erre megálltam.
Pár másodpercig némán néztem rá.
— Gábor… ő a te édesanyád.
— Igen, csak…
— Csak mi?
Nem jött válasz.
— Amikor vasárnaponként idejön, ki intézi a bevásárlást?
Hallgatott.
— Én. És ki áll neki főzni?
Nagyot sóhajtott.
— Eszter…
— Ki terít? Ki pakolja le az asztalt? Ki mosogat el utána? Ki suvickolja ki a konyhát, miután már hazament?
— Most tényleg nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy balhét csinálj.
Elmosolyodtam, de egyáltalán nem volt benne derű.
— Éppen ez az, Gábor. Nem csinálok balhét. Egyszerűen csak elmegyek vacsorázni a barátnőimmel.
A kezem már a kilincsen volt.
Ekkor halkabban megszólalt:
— Anya ezt személyes sértésnek fogja venni.
Most már tényleg nevetnem kellett.
— Akkor majd elmagyarázod neki.
— Mégis mit?
Egyenesen a szemébe néztem.
— Azt, hogy a menye nem a háztartási alkalmazottja.
És kiléptem az ajtón.
17:06-kor rezegni kezdett a telefonom.
Gábor hívott.
Nem vettem fel.
17:09-kor újra próbálkozott.
Utána üzenet érkezett tőle.
„Anya azt kérdezi, hol vagy.”
Visszacsúsztattam a telefont a táskámba.
Júlia, aki velem szemben ült az éttermi asztalnál, kíváncsian felvonta a szemöldökét.
— Minden oké?
— Tökéletesen.
És hosszú idő után először nem csak udvariasságból mondtam.
Nem kellett semmit szemmel tartanom.
Nem kellett a sütőre figyelnem.
Nem kellett a lábas fölött állnom.
És nem kellett előre feszengenem azon sem, vajon milyen megjegyzést kapok majd arra, hogy a zöldség túl puhára főtt-e, vagy épp nem eléggé.
17:31-kor újabb üzenet villant fel.
„Legalább előre szólhattál volna.”
Erre már válaszoltam.
„Szóltam, amikor megkérdezted, hová megyek.”
Alig telt el néhány másodperc, már jött is a következő.
„Anya szerint ez nagyon tiszteletlen viselkedés.”
Egy darabig csak néztem a kijelzőt.
Aztán bepötyögtem:
„Hozzád jött látogatóba. Töltsetek együtt egy kellemes estét.”
Ezután lenémítottam a készüléket.
Amikor 22:18-kor hazaértem, a lakásban teljes csend fogadott.
Gábor a nappaliban ült.
A tévé sötét volt.
A dohányzóasztalon egy tányéron két szelet kihűlt pizza hevert.
Leakasztottam magamról a kabátot.
— Anyukád már hazament?
— Kilenc körül.
— Jól sikerült az estétek?
Olyan pillantást vetett rám, mintha ezzel a kérdéssel csak tovább öntöttem volna az olajat a tűzre.
— Borzasztóan fel volt háborodva.
— Min?
— Nagyon jól tudod, min.
Letettem a táskámat.
— Azon, hogy nem maradtam itthon vacsorát főzni neki?
— Nem csak erről van szó.
— Akkor miről?
Gábor felállt a kanapéról.
— Úgy érezte, elutasítottad.
— Ki utasította el? Hiszen te végig itt voltál vele.
— Eszter, ne csavard ki minden szavamat!
A hangja egyre élesebbé vált.
— Anyám négy éve minden vasárnap átjön hozzánk. Ez már családi hagyomány.
— Nem.
Erre elakadt a szava.